Misszió Ukrajnától Libériáig, óvóhelytől a nyomornegyedig

Az elmúlt években a saját bőrén tapasztalta meg a keresztényüldözés számos formáját Ázsiától Afrikáig, és igen, még az Egyesült Államokban is! Az egyik szovjet utódállamban letartóztatták, de ez sem tántorította el attól, hogy a tanítás mellett veszélyes segélymunkát végezzen azokban az országokban, ahová a küldetése szólítja.

– Milyen céllal járja a világot?
– Amellett, hogy nagyon fontosnak tartom a magyarországi szolgálatot, azon vagyok, hogy ez nemzetközi szolgálattal egészüljön ki. A világ különböző pontjain több intézményben, iskolában szervezeti vezetők, humanitárius szakemberek, lelkészek keresztény, bibliai alapú képzésével foglalkozom. Egyetemi szinten, mesterfokon is vannak hallgatóim, emellett a tanítványképzésnek vagyok a globális igazgatója a TCM-intézetben. Még talán annyit érdemes elmondani, hogy miután kint vagyok a „terepen” Ázsiában, Afrikában, Európában, az Egyesült Államokban, mindig a képzés mellé teszek valamilyen segélymunkát a pásztori szívem miatt.

– Hogyan látja a kereszténység helyzetét ott, amerre jár?
– Nagyon vegyes a kép. Magyarországi hallgatóim talán nem is tudják, mennyire jó helyzetben élnek, hiszen mi itthon nem csak védelmet élvezünk, hanem támogatást kapunk. Miközben léteznek keresztények, akik hitük miatt üldöztetést szenvednek el, ők több mint 320 milliónyian vannak szerte a világon. Minden hetedik keresztényt üldözik: bizonyos országokban kivégzik, más országokban börtönbe vetik és megkínozzák őket. Aztán van, ahol csak elveszítik a munkájukat. Igy járt a kollégám is az egyik „sztán” országban, ahol még mindig működik a KGB, csak már nem a kommunista hatalmat, hanem egy iszlám kormányt szolgál ki. Felsőfokú nyelvvizsgákkal rendelkező tolmácsom, mivel keresztény, csupán egy kórházban lehet takarító, de nem takaríthatja a kórtermeket, hanem csak a vécéket.

– Gondolom, ezt elsősorban az iszlám országokban teszik így. Vagy tévedek?
– Meg kell jegyeznem, a hinduk sem túl békések Indiában vagy Sri Lankán, ahol néha vascsövekkel gyűlnek össze és véresre verik a hívőket a keresztény istentisztelet után. Buddhista országokban is élnek nagyon militáns buddhisták, ahol ugyanezt teszik. Másik kategória, amikor nem egy vallás, hanem egy diktatórikus berendezkedés veszélyezteti a keresztényeket. Észak-Koreában ez mindenkinek nyilvánvalóan így van, de említhetem Fehéroroszországot is, ahol húsz éve nem jegyeztek be új egyházközséget, vagy gyülekezetet. Ott kerültem életemben először olyan rendőrségi őrizetbe, ahol a KGB-ügynök azért, mert keresztényekhez mentem tanítani, nagyon komoly kihallgatás alá vetett. Igaz, nem lett belőle verés, de ezer dollár büntetést kellett fizetnem és kiutasítottak. A harmadik kategória, amikor a keresztények azért vannak veszélyben, mert az országok között háború dúl.

– Mi a helyzet Európában és az Egyesült Államokban?
– Észak-Amerikában és Európában az individualizmus, a szekularizmus, a posztmodern egyvelege tapasztalható. Próbálják kiszorítani a hitet, a keresztényeket, az egyházakat a társadalom életéből, igyekeznek bezárni őket a négy fal közé. Legyenek magukban, bezárva, ne szóljanak bele a családok életébe, a gazdasági folyamatokba, ne nyilvánuljanak meg etikai, főleg ne szexuál-etikai kérdésekben. Manapság is börtönöznek be szószólókat, prédikátorokat, akik az abortusz, vagy a gender-propaganda ellen szólalnak fel.

– Amerikai barátai mit szólnak ahhoz, ami nálunk történik a családok és a keresztények védelmében?
– Rendkívül tanulságos, amit átéltem. Én 1997-ben az Egyesült Államokban fejeztem be a tanulmányaimat, először ott szenteltek lelkipásztorrá. Isten kegyelméből minden évben legalább egy hónapot ott töltök, egyetemeken tanítok, és van mindenféle barátom. Egynéhány évvel ezelőtt csalódottan kérdezték: mi történt Magyarországgal? Hiszen mi voltunk Kelet-Európában a változások elindítói, de szerintük sok mindenben visszacsúsztunk, és ezt nem csak a gazdaságra értették. Kérdeztem őket, honnan szerzik az információkat, és persze kiderült, hogy a médiából. Ám az utóbbi két évben óriásit változott a véleményük. Biztatnak, meséljem el, hogyan tudtuk ezt elérni? Egy olyan országot látnak, ahol védelmet és támogatást kapnak a családok, ahol a társadalom partnernek tartja az egyházakat, nem pedig arra törekszik, hogy kiszorítsa őket az iskolákból és a szociális intézményekből. Látják, milyen mértékű segítséget nyújtunk a fiatal munkavállalóknak. Jó néhányszor mondták már nekem, Joseph, költözünk Magyarországra! Én erre általában azt válaszolom, hogy jó, de hát azért nálunk is vannak kihívások. Nem kell azt hinni, itt a Kánaán, hiszen rajtunk még ötven év kommunizmusának a terhe. De látom azt is, hogy az Egyesült Államokban, amire mi a szabadság földjeként tekintettünk, milyen visszaszorításokat élnek át lelkipásztor barátaim. Amikor például kiszáll a rendőr, és azt mondja, nem lehet Bibliakört tartani a magánházaknál. Átlátszó kifogásokra hivatkoznak, olyasmire, hogy túl sok a parkoló autó, az istentiszteletekre ott vannak a templomok, az imaházak. Pedig csak a szomszédok nem akarnak vallásos tevékenységet a környezetükben. Nem hallatszik ki semmi, de ők nem szeretnék, hogy a közelükben, tíz fenyőfával arrébb valaki imádkozzék Jézus Krisztushoz. Nem értjük mi magyarok, magyar keresztyének, hogy nálunk milyen jó értelemben vett buborékban és védelemben élhetünk, és ez egy hatalmas kegyelem. És ki tudja, talán felkészülési időszak is ahhoz, hogy erőt gyűjtsünk, ha esetleg – ne legyen így! – egy nehezebb korszakba kell belépnünk.

– Nem kerülhetjük meg az illegális migráció keresztényekre veszélyes hatását, hiszen egyre több szakértő beszél arról, hogy az az Európa, amit ma ismerünk, rövidesen végérvényesen megszűnik. Mi a véleménye erről?
– Azzal kezdeném, mielőtt bárki félreértené a szavaimat, mert ez az alapvetésem része: bennem nemhogy előítélet nincs, de munkaidőm nagy részét afrikai, színesbőrű emberek között töltöm, de sokat vagyok ázsiaiakkal is. Szívből szeretem őket és kockáztatom értük az életem, mert oda megyek, ahol tombol az ebola és a malária. Ugyanakkor nekünk az a filozófiánk, hogy mi azért megyünk, hogy segítsünk. Tanítok például arról, miként építsünk olyan egyházközségeket, gyülekezeteket, amelyek betöltik a küldetésüket a társadalomban. Ahelyett, hogy azt mondanám, hogy utazzanak ide harmincan Kenyából vagy Libériából, ami nekik iszonyatos költség, én megyek oda egyedül. Mi visszük el a segítséget, nem azt akarjuk, hogy ide áradjanak muszlim kultúrájú emberek tízezrei, majd százezrei és milliói, mert ez nem így van rendben. A menekülteket mindig be kell fogadni, a valódi menekülteket, akik üldöztetést szenvednek el, akiknek az élete ellehetetlenül ott, ahol háború dúl. Ezt gyakorolja is Magyarország az ukrán menekültekkel és egyéb, távolabbi országok és földrészek menekültjeivel, ennek megvan a módja és ezt meg is kell tenni. De nagyon kérek mindenkit, annak ne tapsoljon, hogy mindenféle embercsempész szervezetek, gyakorlatilag terrorszervezetek segítségével bejönnek képzetlen, bezzeg a hadászathoz és a terrorcselekményekhez értő emberek tömegei. Ennek nem szabad örülni, ennek nem szabad kinyitni az országhatárokat, mert ez tragédiához vezetne. Nem családokról, hanem harcképes fiatalemberekről van szó, olyan emberekről, akik nem azért jönnek, hogy itt lenyugodjanak, ők az iszlám hitet alkotmányként akarják megvalósítani. Ők teljesen átformálnák a társadalmat Magyarországon és Európa minden országában, és ez ellen minden erővel védekezni kell. Én Isten kegyelméből nagydoktori végzettséggel missziológus vagyok, ahhoz értek, hogyan lehet a missziót, a küldetést betölteni. Az alapja ennek, hogy a saját identitásunk rendíthetetlen legyen! Tudjuk, kik vagyunk, miért létezünk, és így segítsünk másokon. Mert nem csak tanítani járok, kutakat is furatok, nyomornegyedekben osztunk segélyt. Azzal, hogy mi egyre erősebbek vagyunk, egyre szilárdabban állunk, betölthetjük a küldetésünket és segíthetünk.

– Nagyon betegen ért haza legutóbb. Jól van?
– Két oltási könyvem telt be, de sok mindenre nincs oltás. Nyugat-Afrikában, Libériában jártam. Végig csináltam a nyolcnapos szolgálatomat, és hazaérkezés után egy órával a malária elkezdett kialakulni. Isten kegyelmének, az előzetesen Libériában megvásárolt gyógyszernek és a Szent László kórház hihetetlen odaadású, fiatal doktornőjének, Nagy Évának köszönhető, hogy kéthetes szörnyű betegség és egy hét visszaerősödés után újra dolgozhatok.

– Libériáról döbbenetes adatokat olvastam: 60 százalékos az írástudatlanság, néhány dollárból élnek az emberek. Tudott segíteni?
– Libériában az volt a feladatom, hogy egy új oktatási központot indítsak be, ahol mesterfokon tanítjuk az alapdiplomával rendelkező szervezeti vezetőket, túlnyomórészt lelkészeket, iskolaigazgatókat, humanitárius szakembereket. Libéria néhány éve még a világ legszegényebb országa volt, most csak azért nem ők a legszegényebbek, mert más országok lejjebb csúsztak. Napi egy dollárból élnek az emberek, a tanítványaim nagyon nagy büszkeséggel mondták, hogy ők bizony az átlagfizetés dupláját is megkeresik. Sokkoló a helyzet, bár az ország látszatra a földi paradicsom a pálmafákkal és az óceánnal. Minden nap ömlött az eső, egyetlen napon ment csak le a páratartalom 98 százalékra, ami óriási kihívás. Szüntelenül a saját izzadságunkban fürödtünk, rovarok másztak mindenfelé. A tanítványaim diplomások, de egyiküknek sincs hűtőszekrénye, kettőnek volt laptopja, a többiek a telefonjukon okvasták el az 1500 oldalt és azon írták a dolgozataikat. A telefonokat este bedugják, hogy töltődjék, amikor valamikor éjszaka egy időre megjön az áram. Folyóvíz egyiküknél sincs. Ők, a monróviai diplomás emberek kútról hordják a vizet. A tanultak tudják, hogy fel kell forralni, a többiek csak felmelegítik, és hemzseg benne mindenféle élőlény. A nagydolgát mindenki a háza mögött végzi, az igényesebbek kézzel ráhúznak egy kis földet. Ez a malária forrása. Ott a szervezeti vezetőképzésnek a teológiai alap mellett fontos része, hogy mit tudnak tenni a rájuk bízott emberekkel, családjukkal ilyen körülmények között. Amennyire felemelő, annyira megrázó volt az út a számomra, de nem csak azért, mert beteg lettem. Onnan érzelmileg is fel kellett épülnöm, abból, amit ott láttam és átéltem.

– Egészen más helyszín Odessza, de nem kevésbé kihívás. Valóban az volt?
– Tízszer jártam Ukrajnában a háború alatt, leginkább a kárpátaljai magyaroknak vittem segélyt, gyógyszert és anyagi javakat, de több alkalommal bementem mélyebbre is. Odessza gyönyörű város a Fekete-tenger partján, egykor a szocializmus Riviérája volt. Először az utcáról toppantam be a baptista imaházba, amely közel kétezer látogatót bírt vasárnaponként. Visszahívtak egy tanítványképző és evangelizációs tréningre. Október első hetében bombázás és dróntámadás is bőven történt, az ablakunk alatt lőtte le a drónokat a légvédelem, mert a kikötő mellett laktunk: a szobát egy hívő szállodatulajdonos bocsájtotta rendelkezésünkre. Láttuk a hajókat, azokat próbálták eltalálni. Az éjszakákat az óvóhelyen töltöttük, én annyira kialvatlan még soha nem voltam, ám kaptunk vizet és egy ukrán nyelvű társasjátékot. Miközben nappal a gyülekezetben zajlott a tréning, időnként megszólaltak a légvédelmi szirénák. Néztem a házigazda pásztorra, hogy akkor most mi van, rohanunk az óvóhelyre? Nem kell, Joseph, mondta. Miért, nem valós a veszély? De az, de egy év után már nem megyünk le. Te csak taníts tovább!

– Hová indul legközelebb?
– Most a felkészülés ideje van, legközelebb a jövő év elején utazom. Egy arab ország a célpont a Közel-Keleten, amit most nem nevezhetek meg, mert oda hivatalosan nem mehet be külföldi, nyugati keresztény. Az ott élő maroknyi testvéremet tanítom és bátorítom, aztán utána Kazahsztán következik, ahol egy felekezetközi tanítványképzést vezetek, aztán az Egyesült Államokban folytatom a munkát.

– Akkor minden bizonnyal az ünnepet itthon tölti, békességben. Köszönjük a beszélgetést!
– Én is köszönöm az érdeklődést és mindenkinek áldott ünnepet, Istentől megáldott, biztonságos, boldog új esztendőt kívánok!