Kiszáradt fára lesve járja az erdőt, s a nagyvilágot a fafaragó festő

Hogyan lesz valaki éppen épületeket festő művész Somosmáliban, a Bakony mélyén?

Festészettel közel harminc éve foglalkozom. A kezdetek idején még a Vörösmarty Színházban dolgoztam, mint díszletes. Akkoriban kezdett egyre inkább érdekelni az alkotás ezen fajtája és fontos megemlítenem, hogy pár barátom abban az időben inspirált és nem mellesleg segített nekem elindulni az úton. Valószínűleg az is szerepet játszott a fejlődésemben és az általam keresett irányok kiválasztásában, hogy elég sok helyen éltem a világban, ezért valahogy útközben kialakult ez a konstruktivista, kicsit kubista látásmód. Szeretem az épületeket, pontosabban, nekem ez a rögeszmém, én ezekkel szeretek igazán foglalkozni.

Akkor a festmények maradtak kubisták, és ezzel párhuzamosan a Bakony adta a fafaragás örömét és anyagát?

Igen. A szobrászat, vagy inkább azt mondanám, a fafaragás, azóta érdekel, mióta kint élek a természetben. Kilenc éve költöztem ide Somosmáliba, az akkori párommal, és azóta minden anyagban látok valamit. Itt van például a kiállításom egyik darabja, egy közel két méteres gyík. Amikor megláttam a fadarabot, ahogy ott hevert előttem, azonnal tudtam mit kell ezzel kezdeni. Kis túlzással, persze, de szinte még dolgoznom sem kellett rajta, hiszen már a nyersanyagban benne láttam a formát, csak elő kellett onnan csalogatni. De a fák iránti tisztelet és szeretet nem merül ki ennyiben. Sokáig dolgoztam ácsok mellett és onnan van a régi fák, a régi gerendák iránti vonzódásom. Ezekből a sokat látott, bontásból származó anyagokból is rendszeresen készítek valamit. Új köntösbe öltöztetve, egy picikét mindig szimbolikus módon, de úgy, hogy közben esztétikus is legyen, mert a régi fák elszürkült kérge alatt is mindig ott rejlik a szépség.

A kiállításon, a konstruktivista művek mellett embereket ábrázoló alkotások, portrék is szerepelnek, sőt természeti képek is. Ezek születését hogyan kell elképzelni?

A festészetben próbálok sokfelé kacsingatni, ezért van egy kis impresszionista jellege is azoknak a képeknek, amikor megfog a táj szépsége. Egy kis tüzes bort kóstolva egészen máshogy látja az ember a tájat és olyankor lehet egy igazán jó plein art-ot csinálni. Szóval ebbe is bele kóstolok, miközben a portréban kicsit az absztrakt felé veszem az irányt. Az ember az alap és az meg is marad, de emellett a fő vonal a kubista és konstruktivista irány.

Sokan nem is tudják, hogy van olyan, Somosmáli. Miért éppen ott él és miért éppen Kincsesbányán állít ki?

Úgy kilenc éve találtunk Somosmálon egy telket, egy gyönyörű szép telket és mi oda kiköltöztünk a párommal. Akkor jött ez a hatalmas természet iránti vágy. Kint csend van, nyugalom és béke. Csak a szőlősgazdák a szomszédaim, és velük rendkívül jó a kapcsolatom. Kiváló közösség alakult ki és bár Somosmáli közigazgatásilag Iszkaszentgyörgyhöz tartozik, de Kincsesbánya van közelebb, így ide járok vásárolni, kocsmába, itt jobban ismerem az embereket és ők is ismernek engem. Éppen emiatt gondoltam, hogy ideje bemutatkozni itt, Kincsesbányán. A tájház kiváló helyszín és beszélgettünk a kiállítás lehetőségéről a helyi polgármesterrel, Murányi Mariannal. Én megkérdeztem, hogy mit szólna hozzá, ha csinálnánk egy közös kiállítást egy általam meghívott alkotóval és a polgármester szívesen támogatta ezt. Így alakult ki ez a tárlat, és abban bízunk, hogy ebben a közösségépítő házikóban akár több kiállítást is tudunk tartani.

Amikor véget ér a tárlat, mi a művek további sorsa? Hova kerülnek, és hol láthatja őket a közönség és milyen művekkel gazdagodik a gyűjtemény a közeljövőben?

A kincsesi tárlat csupán egy bemutatkozás csupán, ahol a műalkotások csak egy pár napig láthatók, akkor viszont kifejezetten közösségépítés céljából. A képeim és a faragások utána visszakerülnek a műterembe, kivéve azokat, amelyeket esetleg megvásárolnak. Én nem szeretek nagyobb galériákban kiállítani, mert nem hiszek ezekben a dolgokban. Jobban hiszek az apró közösségekben, megmozdulásokban, mert ott minden sokkal barátságosabb, jobb hangulatú, nem kell annyira feszengeni. Egyszerűen csak főzünk egy jót, ahogy itt a tájházban is,  és aztán közösen elfogyasztjuk az ételt egy pohár bor mellett. Itt mindenki ismer mindenkit, és bízom abban, hogy arra ösztönzöm az itteni embereket, hogy a jövőben is legyen, de ne csak kiállítás miatt jöjjön össze a közösség, hanem egészen más okokból is, legyenek azok bármilyen felnőtt vagy éppen gyerekprogramok.

A jövőről egyelőre annyit tudok mondani, hogy folyamatban van úgy 7-8 festmény és szoborból van vagy hét. Ezek mellett van egy Krisztus szoborral kapcsolatos felkérésem, szóval mindig van mit csinálni, sosem unatkozok és közben járom az erdőt, és ha látok egy kiszáradt fát és azt is, hogy abból mit lehet kihozni, akkor nekiállok egy újnak. Aztán félrerakom és folytatom tovább az előző, korábban megkezdett darabot és a kollekció ilyen módon folyamatosan bővül.