A szülők apró, árulkodó jelekből sejtették, hogy kisfiuk egy kicsit más, mint az átlag

Ami mégis különössé, picit mássá teszi ezt a kisfiút – és a hozzá hasonló gyermekeket – az egy-egy alig észrevehető, rendhagyó szokás, érdekes reakció. Kevés szülő, hozzátartozó gondolná azonban, hogy ezekre a finom jelekre oda kell figyelni, mert valamilyen fejlődésbeli eltérésre utalhatnak. A székesfehérvári Szabó-Sebestyén Lilla és férje, Szabó Zsolt Erik viszont nagyon is odafigyelt, hallgattak a megérzéseikre, nem hessegették el a gondolatot, hogy kisfiúk, Zsombor esetében azért valami nincsen egészen rendben. Inkább hamar elkezdtek utánajárni annak, vajon miért csavargatja a kisfiú furcsán a kezét kisbaba kora óta, vagy miért elviselhetetlenek számára a gombos ruhák, még másokon is?

Lilla és férje felváltva mesél kisfiukról és arról a nehéz időszakról, amikor még semmi sem volt biztos, ám egyre több lett a gyanús jel. Kezdetben volt tehát az említett kézfejcsavargatás, ami elsőre aranyosnak tűnt, de a szülők inkább elvitték Zsombit TSMT-tornára (ez egy mozgásterápiás módszer), hátha annak hatására elmúlik a visszatérő cselekvés. A kisfiú egy év alatt sokat fejlődött, de a „csavargatás” nem szűnt meg, és a szakember ennek nem is látta esélyét, mivel azonban Zsombi amúgy sokat fejlődött, végül pozitív lett a mérleg. A terapeuta nem tartotta esélyesnek az autizmust, ám azért kizárni sem zárta ki, így azt javasolta a párnak, hogy ha gondolják, vigyék el szakorvosi vizsgálatra gyermeküket. Fölmerült a szenzorosság is, mert Zsombi rendkívül érzékeny: nagyon élesen érzékel hangokat, vizuális ingereket. Ám a gombokat már nem lehetett erre fogni… És amikor Zsombi pár hét után elkezdett visszatérően tikkelni a szemével, a szülők végleg eldöntötték, hogy szakorvoshoz fordulnak. A gárdonyi Tóparti Szakambulanciát keresték fel, körülbelül fél évig tartott a kivizsgálás mások mellett gyermek- és ifjúságpszichiáter részvételével. Tőle hallották végül a diagnózist: Zsombi magasan funkcionáló autista, ami azt jelzi, hogy az autizmus széles spektrumán az enyhébb tünetek jellemzőek rá. Ez mindenképpen jó hír, mégis kell vele foglalkozni, mert nem átlagos fejlődés, viselkedés jellemzi.

A szülők ekkor kezdtek jobban elmélyedni az autizmussal foglalkozó kiadványokban. A jelekből azért sem volt könnyű számukra olvasni, mert például az autizmussal élőkre sokszor jellemző, hogy nehezen viselik a változásokat, nehezebben illeszkednek be új közösségbe, helyzetbe – Zsombi azonban hamar beszokott a bölcsődébe, és Lilláék a gondozóktól sem kaptak jelzést. Igazából utólag rakták össze, hogy az a sok apróság, ami nekik is csak kicsit tűnt fel, mind arról árulkodott, hogy a kisfiút érinti az autizmus.

A szakember úgy fogalmazott számukra: az átlagos fejlődésű gyerekek ebben a korban már észlelik, hogy van a saját és van a másik igénye, például a játék kapcsán. Zsombi azonban még mindig csak a saját igényét látja, érzékeli, benne nem tudatosul, hogy a másik gyermek esetleg mással szeretne játszani, foglalkozni. Ettől függetlenül az intelligenciája magasabb, mint egy átlagos hároméves gyermeknek, ezért valószínűleg sok helyzetet majd ennek segítségével old meg. Összességében viszont az ő működése rendhagyó, és bizonyos viselkedéseket, reakciókat úgy kell majd megtanítani neki.

Természetes, hogy a szülőket érzékenyen érinti, amikor kiderül, hogy gyermekük ilyen okból szorul fejlesztésre. Még akkor is így van ez, ha egyébként – mint írtam – sejtéseik már voltak. Az édesanya sírdogált, pánikolt, az édesapa pedig inkább valami felszabadulásfélét érzett, mert végre van bizonyosság, és el lehet indulni a megoldás irányába. Az utóbbi hónapokban már Lilla is pozitívan áll hozzá a helyzethez, bár amúgy sem jellemző rá a pesszimizmus. Ám anyaként nyilván marcangolta magát azzal, hogy mit rontott el, mit kellett volna másképpen csinálni. S ugyan Zsolt is gondolkodott azon, vajon jó szülői magatartást vettek-e fel – de összességében tudják, hogy a lehető legjobbat adták fiuknak, és ezt teszik ezután is, csak másképpen.

Meg kell tanítaniuk őt boldogulni ebben a „gombokkal teli” világban, hogy tudjon alkalmazkodni a helyzetekhez, a másik emberhez, egy-egy közösséghez. Most még viszonylag időben vannak, és a terápiák – jelenleg kedden államilag finanszírozott szenzoros fejlesztésre, szerdán csoportos, pénteken egyéni fejlesztésre járnak magánúton – segítségével Zsombi sokat és folyamatosan fejlődhet. Persze, azt most még nem látni előre, hogy az évek során miként változik a kisfiú állapota ezen a bizonyos spektrumon belül, de Lilla és Zsolt bizakodik abban, hogy a fejlesztések miatt megtanul majd jól boldogulni a hétköznapi szituációkban, és be tud illeszkedni az iskolába. Utóbbi esetében biztosan olyat választanak majd, ahol SNI-s (sajátos nevelési igényű), így autista gyerekeket is befogadnak.

A szülők nagyon hálásak a környezetüknek, a családjuknak a támogatásért. A nagyszülők, rokonok sokat segítenek, Lilla pedig talált olyan munkahelyet, ahol most még négy órában dolgozhat, és hazamehet főzni kisfiának, aki egyébként jelenleg tej- és tojásérzékeny. A fejlesztések mellett tehát az étkezés biztosítására is kell időt szánni, ám ez az állapot vélhetően ideiglenes, és Zsombi érzékenysége idővel elmúlik.

Lilla és Zsolt történetüket nemrég röviden megosztották a közösségi médiában is. Miért tették ezt, amikor a legtöbb szülő, család inkább mélyen hallgat arról, ha gyermeke valamilyen rendellenességgel él? Azért, hogy más szülőket is arra biztassanak: hallgassanak a megérzéseikre, és ha valami gyanús nekik gyermekük kapcsán, akkor ne legyintsenek, hogy „Majd kinövi”. Mert ez egyáltalán nem biztos. Ma már sok módszer áll rendelkezésre ahhoz, hogy korán kiszűrjék a fejlődési rendellenességeket, amelyek odafigyeléssel, terápiával javíthatók, fejleszthetők.

Lilláék bíznak, és esetüket pozitív példaként, tanulságként mesélték el.