Nem maradhat üresen a kovácsműhely!

– Milyen szép tárgyakat hozott magával?

– Késekkel foglalkozunk, azon kívül bicskákat és fokosokat mutatunk be ebben az esztendőben – mondta Lőrincz Ottó. – Természetesen található az asztalon a díszműkovácsolásból is egy-két darab: rózsák, gyertyatartók, ajándéktárgyak.

– Mióta foglalkozik választott mesterségével?

– A mai Váci Mihály Technikum és Szakképző Iskola elődjében végeztem 1976-ban, aztán sok helyen dolgoztam és több mint három évtizede, 1990 óta vállalkozó vagyok. Csókakőn, a falu elején van egy kis hagyományos, régi kovácsműhelyem.

– Milyen jövőjét látja a szakmának?

– Van tanulóm, jönnek hozzám a fiatalok, hála Istennek. Sőt, még akár 30 évesen is akad, aki legalább bizonyos részét szeretné megtanulni a mesterségnek. Úgy látom, van utánpótlás. Egy időben nehéznek látszott minden, de most megint érdekli a fiatalokat, látnak benne fantáziát.

– Mindig Csókakőn lakott? Szülei is a kezük munkájából éltek?

– Ott születtem, ott nevelkedtem és a mai napig ott élek. Édesapám bányász, azaz vájármester volt, nagyapám pedig még Erdélyből, Gyergyószárhegyről települt át 1924-ben. Budapesten ismerkedtek meg a nagymamámmal, de sajnos én már nem találkozhattam vele, mert 1944-ben meghalt a második világháborúban, apámat 10 évesen hagyta itt. Így maradtunk meg. Csókakő még mindig egy kis hagyományos magyar falu. Bár jönnek és telepednek le nálunk, többen oda nősültek és vásároltak házat, mert gyönyörű hely a Vértes lábánál és a vármegye egyetlen vára vonzza a turistákat, a lakosság hetven százaléka még mindig tőzsgyökeres helybéli. A falut jó emberek lakják, van nálunk keramikus kettő is, akad fafaragó, de én vagyok az egyetlen kovács.

– A fesztiválra hozott tárgyak közül melyik az, amelyikkel a legtöbb munka van?

– Ez a megrendelő kívánságától függ. Foglalkozunk kapukkal, kerítésekkel, korlátokkal, belső építészeti elemekkel, tehát ágyaktól kezdve az asztalokon, székeken át mindennel: kinek milyen az igénye és a pénztárcája. Kilencven százalékban egyedi megrendeléseket teljesítünk. Vállalatoknak és cégeknek nem nagyon tudunk bedolgozni, kivétel lehet például, ha egy kastély felújításánál restaurálni kell egy korlátot, vagy egy kaput, ilyesmiben részt veszünk, de mint mondtam, általában egyedi megrendeléseink vannak.     

– Állandó résztvevője az ilyen és hasonló rendezvényeknek?

– Igen, már csak azért is, mert alapító tagja vagyok a Fehérvári Kézművesek Egyesületének, ezt a közösséget 1996-ban hoztuk létre. Azóta járok velük vásárokba, a székesfehérvári Kézművesek Házánál bemutatókat szoktam tartani, fogadom a fiatal kovácsgyerekeket, tanulókat. Van az épületben, hátul egy erre alkalmas kovácsműhelyünk. Legfontosabb célunk a hagyományőrzés, az, hogy fennmaradjanak a régi mesterségek. Annak idején még a legjobb időben alakultunk, mert nagyon sok kosárfonó, bőrdíszműves, fafaragó, keramikus dolgozott Székesfehérváron, őket fogtuk össze. Tizenegynéhányan kezdtük akkoriban, most pedig már legalább hatvanan vagyunk egyesületi tagok, és ez szerintem nagyon szép szám. Szinte minden évben akadnak új belépők, folyamatosan jönnek az érdeklődők, akiket érdekel valamelyik kézműves szakma.   

– Úgy tűnik, egyre népszerűbb hazánkban a kézművesség és a hagyományőrzésnek szinte minden formája. Valóban?

– Ez így igaz. Szerintem, ha valaki megvásárol egy kovácsolt terméket vagy egy kerámiát, egészen mást kap, mintha az üzletben venne egy sorozatgyártásból származó hasonlót, amelyből mind a 15 ezer darab egyforma. Két azonosat egy mester nem csinál, pontosan ugyanolyat nem készít, mert nem számítógép. Ott van a kézjegye az elkészült tárgyon, ezért van jövője nem csak a kovácsolásnak, de például a fafaragásnak, vagy a kosárfonásnak is.

– Itt a Skanzenben különösen szép környezetben vannak…

– Ez csodálatos, ennél nagyszerűbb helyen nem is lehetnénk, Székesfehérvár kis ékköve ez az utca. A helyszín szinte összefogja itt az embereket, minden teljesen jó.  

– Miként tervezi, meddig űzi még a mesterséget?

– Remélem, ameddig élek, mert abbahagyni úgysem lehet, és nem is lenne értelme. Ha minden igaz, mostanában megyek el nyugdíjba, de ha az egészségem megengedi, akkor továbbra sem hagyom el a kovácsműhelyt.

– Lesz olyan, aki átveszi majd a helyét, ha eljön az a nap?

–  Úgy néz ki, hogy igen, mert akadnak bőven fiatalok, akiket érdekel ez a mesterség. A fiam is közöttük van, igaz, ő nem ezt a szakmát tanulta, hanem gépész, de bízom abban, hogy nem áll majd üresen ez a műhely. Valaki biztosan a gazdája lesz.

– Amikor külföldön jár, gondolom, kíváncsian vizsgálja az ottani kézművesek munkáit. Megragadja olyankor valami?

– Hogyne. Dolgoztunk már Németországban, Ausztriában, Belgiumban és Franciaországban is, természetesen megnéztem az ottani mesterek munkáit. Arrafelé nem volt olyan ötven-hatvan év mint nálunk, amikor a régi rendszer megakasztotta a kézművességet, Nyugat-Európában folyamatosan készíthették a szebbnél szebb tárgyakat és eszközöket. De hála Istennek ugyanez látszik még nálunk is a városokban, főként Budapesten a régi középületeken, vagy a kastélyokon. Látni a száz vagy százötven évvel ezelőtt élt mesterek kézjegyét. Mostanában pedig úgy tűnik, hogy a műemlékvédelemmel foglalkozók egyre jobb feltételek mellett tudnak pénzt szerezni a felújításokra.

– Jók a magyar kézművesek?

– Szerintem kiválóak a magyar kovácsmesterek, fafaragók és mások, tudják ugyanazt, amit akár az osztrák, vagy német kollégák. Nagyon ügyes mesterembereink vannak.

– Találkoznak időnként?

– Persze, a mi egyesületünkben hárman vagyunk kovácsok. A legidősebbnek közöttünk a neve is kovács, a 84 éves Kovács Károly, tőle is nagyon sokat tanultam, hiszen kiváló mesterember.

– A rendszerváltás előtti hatalmas gyáróriásokban ezrével dolgoztak az emberek, az igazi míves kézművesség pedig elveszítette a becsületét. Törvényszerű volt ez?

–  Abban az időben, az ötvenes évektől kezdve nem nézték jó szemmel azokat, akiket nem vállalkozónak, hanem maszekoknak neveztek. Ha találtak valahol három kovácsot, bevitték őket a termelőszövetkezetbe, ha cipészt találtak, bekényszerítették őket a cipész szövetkezetbe. Csak ne legyen semmi egyedi és ne legyen túl jó, ne lógjon ki a sorból. Közben pedig dübörgött az iparosítás, rengeteg gyár épült és kellettek a jó szakemberek, kovácsok. Elég csak a járműipart nézni az ötvenes-hatvanas-hetvenes években, legyen az például az Ikarus, vagy egy traktorgyár. Akik korábban lovaskocsin dolgoztak, azok lehet, hogy mozdonyokra kovácsoltak vonóhorgot, de szükség volt szakemberekre.

– Biztosan sok jó régi mestert ismert. Mesélne a példaképéről?      

– Szerencsére nem egyről kell beszélnem, több igazi, kiváló mesternél tanultam. Fiatal koromban a járműjavítóban a Keresztes Pista bácsi, egy abai származású, nagyon ügyes kovács oktatott, az alapokat tőle tanultam meg. Aztán onnan elkerültem, és én is dolgoztam téeszben, ahol egy móri kovács, Schweighart Józsi bácsi mutatta meg, miként kell keréksint húzni, lovaskocsit vasalni. Mert abban az időben, a hetvenes években még nagyon sok lovaskocsi járta az utakat, de még nem a gumikerekes, hanem az abroncsos. Jó szívvel emlékszem vissza egy székesfehérvári kovácsmesteremre, Balogh Györgyre is, akinél tíz évet dolgoztam a Mikszáth Kálmán utcában. Ő rugókovács volt, tőle ugyancsak rengeteget tanultam: nagyon jó embernek ismertem meg.  

– A kovácsmesterséghez szükség van született kézügyességre, vagy bármi megtanulható?

– Megtanulható, de kell egy kis kreativitás, hogy lássa az ember, mit szeretne, mit lehet az anyagból kihozni. És ha lát egy másik munkát, tudja, ő mit tenne másként, hogyan készítené el még jobban, mit tenne hozzá, mit venne el belőle.