Fa Nándor 70 éves lett, de rövidesen ismét vitorlát bont

A rendkívüli veszélyek és kihívások, a vállalkozói lét mindennapi küzdelmei láthatóan nem fárasztották el, hiszen a Fa Hajó Kft. teljes gőzzel dübörög, rövidesen egy kisebb óceáni tesztversenyre indul, miközben válaszokat keres és oszt meg tisztelőivel és barátaival a világról, amelyben élünk, a hazáról, amelyért együtt aggódunk.

– Készülsz a hetvenedik születésnapodra?

– Nem, mert nem tartom fontosnak. Lehet, hogy a környezetemben valami készülődik, de nekem fogalmam sincs erről. Amúgy minden rendben van, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mondhatnám azt is, hogy mindennel meg vagyok elégedve, mert az élet zajlik és gyönyörűeket alkotunk. Ugyanolyan aktív az életem, mint régen, és csak onnan tudom, hogy valami van a levegőben, mert ránézek a naptárra és látom, milyen kerek ez a szám. De amúgy sem az érzéseimre, sem a hangulatomra, sem egyéb másra nem nyomja rá a bélyegét ez a hetven év. Nem érzem azt, hogy kopnék, egyelőre mindent bírok.

– Mi a legfontosabb a jelenlegi feladataid közül?

–  Ha sorrendben mondom, akkor a család, a gyerekeim biztonsága és jövője az első számú, a numero egy. A kettő, hogy a cég rendben működjön, azt csináljuk, amire szükség van, és a legjobb minőségben, ami csak létezik. Ennek persze ára van, de nem a fizetség a lényeg, hanem az, hogy ami kikerül tőlünk, az mindenkinek az örömét szolgálja. A harmadik, hogy járok az óceán partjára, ahol két hajó vár, mert két hajóst segítek a következő Vendée Globe Föld-kerülő versenyre való felkészülésben. Az egyik a magyar vitorlás Weöres Szabival: abban a projektben már két éve benne vagyok és folyamatosan – ő úgy mondja – mentorként segítem. Még olyanban is, amit magamnak utáltam megtenni: ez az anyagiak előteremtését jelenti.

– Milyen esélyei lesznek?

– Körülbelül olyanok, mint azoknak a jól felkészült versenyzőknek, akik öreg hajóval mennek. Az új, szárnyas repülőhajók közül csak azokat tudja megverni, akik kiesnek, mert pusztán sebességgel ez lehetetlen, ha azok sérülés nélkül haladnak, nem lehet előzni. De a régi hajóknál, amelyekből pedig akad a mezőnyben bőven, a Szabinak ott kell lennie valahol az első háromban, ötben. Erre ő és a hajója is képes. Azon dolgozunk már jó két éve, hogy a lehetőségekből kihozzuk a maximumot, és Szabolcs lelkileg, fizikailag, információk szempontjából, vitorlás-szakmailag felkészüljön és mindent tudjon. Nagyon szép előélettel és remek képességekkel rendelkezik, de rengeteg olyan apróság akad, amivel még meg kell ismerkednie, amit meg kell tanulnia: és most ezen vagyunk. Rövidesen, július 22-én rajtol Dél-Anglia partjainál a Rolex Fastnet Race, egy kétszemélyes IMOCA-kvalifikációs kihívás. Én leszek Szabi társa, ezért alkalmam lesz látni, hogy az átépített hajó és Szabolcs együtt miként viselkedik, mi miért és hogyan történik, min kell még javítani, hol maradt még nagyobb, hol kevesebb munka. A mezőny Cherbourgba tart és három nap után, július 25-én már be is kell futnia: ez egy nagyjából kilencszáz mérföldes, jó kis tesztverseny lesz.

–  Izgalommal várod?

– Én már nem izgulok, izguljon a Szabi, maradjunk ennyiben. De szép a gondolat és várom, hogy egy kicsit ismét kimenjek a nagy vízre. Nem lesz hosszú, nem az én felelősségem az egész, csak segítem őt a teljesítésben, de attól még nagyon élvezetesnek ígérkezik.

– Jól hiszem, hogy a székesfehérvári csarnokban teljes kapacitással folyik a munka?

– Száz százalékon vagyunk, teljes erővel nyomulunk, most is rengeteg feladatunk van. Érdekes módon elkezdtünk külföldre dolgozni, Bécsnek fejeztünk be egy nagyobb munkát, amit még nem szállítottunk le, és a bajorországi Chiemsee-re tervezünk egy nagyobb kikötőt. A Balaton pedig továbbra is a látókörünkben van, mint ahogyan minden hazai vízpart, ahová stéget, kikötőt, kikötőpontont készítünk. Nagy a kereslet, nagy a pezsgés még most is, hogy kicsit lelassult a gazdaság, ezért mi nem érezzük ezt, nekünk sok munka jut.

– Tudom, hogy Franciaország és Párizs közel áll hozzád…

– Párizs nem! Franciaország nyugati része, Vendée megye, az igen, az közel áll hozzám! De Párizs elveszett.

– Mit szólsz ehhez? Döbbenten nézzük, ami történik.

– Én nem vagyok megdöbbenve, mert évtizedek óta járom Franciaországot. Ennek a manapság divatos puha politikának a természetes következményeként jelent meg egy agresszívebb kultúrával és vallással rendelkező, agresszívebb módon viselkedő társaság, amelyik zsigerből lenyomja a puha kultúrát, amelyiknek nincs erre válasza. Nem csak Franciaországról, egész Nyugat-Európáról beszélhetünk, de én azt látom jobban, ami Franciaországban történik. Még azt sem állítom, hogy feltétlenül rossz szándékúak ezek az emberek, de nagyon más kultúrából jöttek. Az a fajta erőszakos keveredés, amit a világ megpróbál ráerőltetni elsősorban Európára, a teljes káoszhoz, a teljes csődhöz vezet. Meggyőződésem, hogy ebből nem jöhet ki jó. Ebből egyedül az következhet, hogy amint eléri a kritikus szintet az Európába importált agresszió, a többségi társadalom vagy elkezd rejtőzködni és megpróbál nem útban lenni, vagy kirobban a polgárháború. Semmire sem lehet megoldás, hogy lerombolják Franciaországot! Ilyen nincs! Ráadásul ismét azt láttuk, hogy egy bűnözővel történt valami – még akkor is az, ha csak 17 éves –, és erre válaszul felgyújtották Franciaországot, de legalábbis a nagyvárosokat. Ez annak a jele, hogy az ősfrancia kultúra nagy része lassan, de biztosan elvérzik a szemünk láttára. Borzasztóan rossz látni és érezni ezt. Szerencsére abban a világban, ahol én otthon vagyok, ez még nem jelent meg, mert az „gyárilag” republikánus környezet, ahol a társadalom nem hagyja, amit máshol rákényszerítenek a városi és most már kisvárosi emberekre. Közben a politika úgy gyalázat, ahogyan van: okos emberek csinálják, de olyan globális kényszerek között, amelynek nem tud ellenállni. Most vagy a talpára áll Európa és újraépíti a társadalmát akár nemzeti, akár közösségi szinten, vagy évtizedeken belül elvész minden és egy folyamatosan háborúzó zűrzavar következik. Ez a mélységes meggyőződésem, és nem hiszem, hogy tévednék.

– Van erről vita francia barátaid és közötted?

– Nagyon érdekes, hogy azok a Les Sables ’d Olonne-ban élő barátaim, akik a puha republikánus körhöz tartoztak, tehát toleránsak, megbocsátók, nyitottak, és eleinte üdvözölték az összes olyan megoldást, amely a tolerancia és a befogadás felé mutatott, ma már egytől egyig azt mondják, hogy hibának bizonyult, ami történt. Értik, mert látják, hogy ez a folyamat nem elfogadható, nem szabad több migránst Franciaországba engedni. Azt mondják, kard ki kard, fel kell venni a kesztyűt! Elsősorban politikailag, de minden más eszközzel is, amely rendelkezésére áll egy társadalomnak ahhoz, hogy megvédje magát. Világosan látják, hogy tenniük kell valamit.

– És miként látnak minket?

– Mi amolyan furcsa csodabogarak vagyunk a számukra, mert tőlünk, azaz tőlem és a feleségemtől meghallgatják, amit mi mesélünk, másrészt hat rájuk a mainstream média, ami totálisan mást mond. Sejtik, hogy nem a médiának kell hinni, mert értik, amit mi beszélünk, de még nem tudják hová tenni. Én azt gondolom, hogy számukra a jelenlegi magyar valóság lassan, de biztosan irigyelt kategória lesz.

– Mi felvettük azt a bizonyos kesztyűt, de jól viseljük a kezünkön?

– Nem szeretek politizálni, de felvettük a kesztyűt, ez nyilvánvaló. Hogy mire megy vele egy kis ország, egy kis kultúra azzal, hogy bezár, követi a saját filozófiáját és közben nyitott marad egy nagyobb politikai és katonai közösség számára? Ez nekem kicsit antagonisztikus. Mit lehet ebből kihozni? Erről szól a politika, erről szól a pragmatizmus. Azt hiszem, amit ma meg lehet tenni, azt a magyar kormány megteszi. Nyilván a lépések nem tökéletesek, de nem is lehetnek azok, ám szerintem gazdasági, valamint társadalompolitikai értelemben is kihozzuk a helyzetből a legtöbbet, amit lehetséges. Kellő bölcsességgel vezetik ehhez az országot. Sajnos a nagyvilág nekünk itt a Kárpát-medencében nem ad túl nagy lehetőségeket, de bízom abban, hogy kis szigetként élhetünk úgy, ahogyan az nekünk jó. Ha beleveszünk a nagy tömegbe, nekünk végünk.

– Sokat beszéltek az utóbbi időben a Titanichoz merülő tengeralattjáró katasztrófájáról. Figyelemmel kísérted a történéseket?

–  Igen, és kívülről tipikus vállalkozói kalandorságnak tűnt. Könnyű persze ezt így kimondani, de tény, hogy 4000 méterre merültek egy olyan eszközzel, amely 1000 méterig hiteles. Én értem, hogy a szabályokat áthágjuk néha, mert azok kétszeresen, háromszorosan túlbiztosítanak, de van egy szint, amit már nem hágunk át. Van olyan közeg, ami megkegyelmez, de az Óceán mélye nem. Annyiban bocsánatos a történet, hogy odaveszett az is, aki ezt az egészet elkövette. Nyilván mindenkit sajnálunk, de azt hiszem, mindez kódolva volt. Minden alkalommal, amikor a tudományt, a fizikát és a tapasztalatokat valakik radikálisan átlépik, pusztulás lesz a vége. Ezt pedig jó lesz megjegyezni a jövőre nézve, mert ez nem csak egy tengeralattjáróra igaz.