„Aki csak mozdulni tudott, az mind kiment a vásárra”

Személyes élményeit az egyik legősibb sárosdi család sarja, Rapai Gyuri bácsi idézte fel.

– Azokat bizony nagyon vártuk mindig – mondta a vásárokról. – Összejött itt annyi nép a környékről, hogy idevalósiak feleannyian se voltunk. Töménytelen jószágot felhajtottak mindig, és csak innen a Fő utca felől lehetett bejárni. Ott volt kitéve a címerünk és a kard. Helypénzeket az elöljárók szedték be mindenkitől aszerint, hogy mennyi és milyen jószágot hozott, vagy mekkora területet foglalt el az árujával. A kereskedők és iparosok igen nagy távolságról eljöttek. Sokan már előző este elindultak lovaskocsival, hogy reggel időben ideérjenek. Fentről, az erdős vidékekről a kádárok, bognárok, söprűsök jöttek, fazekasok is sokan, főleg Csákvárról.

Gyuri bácsi felidézte, a novemberi vásárra igen sok csizmadia, ruhás meg rőfös jött, mert mindenki vett, amit tudott télire, a terményből ilyenkor volt egy kis pénzük a helyieknek.

– Kihajtáskor a májusi vásárra hajtották föl a legtöbb szarvasmarha jószágot. Gyerekkoromban még sok volt köztük a szilaj is. Apám mesélte, hogy azelőtt még egész szilaj csordákat hajtottak fel a túlsó félről a kunsági kereskedők hajcsárjai, még a Dunát is könnyen átúszták azok a fehér, nagyszarvú, fekete szutyakú tinók. A legtöbb fogatot meg lehetett ismerni, hogy honnan is jönnek. Elütött az emberek öltözéke, a kocsik formája, de még a lovaik szerszámja is. Aki csak mozdulni tudott a mieink közül, az mind kiment a vásárra, hiszen csak négy vásár volt egész évben, meg az az egy búcsú. Mi, gyerekek, vártuk is ezeket a napokat nagyon, bár koronát azt ritkán láttunk, és krajcárból is csak keveset, de azért lehetett belőle egy-két mézesbábot vagy fakanalat venni, meg hát akkor voltunk fiatalok. – emlékezett a régi időkre Rapai Gyuri bácsi.