Az alcsúti gazdaság története (6.)

Igazi tudományosan szervezett gazdaság jött létre. Ez a minősítés ma is méltánylandó lenne! Persze itt a nádori időkben a 19. század első felének jellemzőit kell alapul vennünk. Első lépésként a terület különböző pontjairól talajmintát vettek, az egyetemmel elemeztették. Ez már magában is figyelemre méltó, de még fontosabb, hogy az elemzések eredményeit hosszú távon is szigorúan szem előtt tartották: aszerint választották ki a takarmánynövényeket, a gabonaneműek fajtáit, aszerint kezdték meg a kapások művelését is. Aszerint követték még a gyomnövények állományát is. Az elhanyagolt sivár pusztaság száraz talajain első feladat a föld termőképességének növelése volt. A nádor és képzett gazdasági szakemberei tehát előtérbe állították az állattartást, amihez a takarmánytermesztést növelték, a terület célszerű trágyázására helyezték a hangsúlyt, és csak hosszabb távon törekedtek a már feljavított földeken a szántóföldi művelés kiterjesztésére. A hosszú folyamat alatt kiépítették a központ körül fasorokkal szegett, „csinált” utakon elérhető gazdaságokat, központban a célszerűen épített majorokkal. 
Következő lépésként 1828-ban szétválasztották a földesúri és jobbágyi (a korban használatos kifejezéssel az allodiális és a szesszionális) földeket, azaz végrehajtották a közös használatú legelő és erdő elkülönözését. Ez a lépés tette tehetővé a majorokban a nyomáskényszer megszüntetését és a táblásítást. Lassan bevezethetővé vált a háromnyomásos gazdálkodás helyett a váltógazdaság. 

Újításként adtak hírt arról, hogy a felépülő és (épülettel, emberekkel, igavonó és tenyésztett állatokkal, eszközökkel) fölszerelt majorokban a robotoló jobbágyok munkája helyett éves béreseket telepítettek le. A béresek számára egészséges lakóházakat építettek, a környéken kivételesnek számító bért és ellátást (állattartási lehetőséget, takarmányt, gabonát, fát és pénzt) adtak, a béresek orvosi kezelést és öregkorukra nyugdíjat kaptak. 
Juhnemesítésre alapozták az egész uradalom fejlesztését, az első birkásmajor az acsai Újmajor volt, majd Hatvanpusztán alakították ki a törzstenyészetet, a juhmosót és a nyírőhelyet a Beszédes József által tervezett Vérti csatorna mellett építették meg. Nem lehet véletlen, hogy ez utóbbit szerényen csak „nyírőpalotának” nevezték, nagyszabású, levegős, üvegajtajú épület volt. 
A juhnemesítés eredménye hamar megmutatkozott: az erőteljes növekedésű, tömöttebb, hosszabb gyapjat adó állományt idővel „alcsúti fajnak” nevezték a tenyészállatok vásárlói. A tenyészirány kiválasztása a szakemberek helyes döntését igazolta. Más kiváló uradalmak még javában az egyre finomabb gyapjat adó merinó nemesítését hajszolták: finomabb, de kevesebb gyapjút vittek a piacra, Alcsút viszont a több gyapjúval és a hústermeléssel előnyt szerzett. (Ez idővel jelentős piaci tényező lett, mert közben a textilipar is a durvább gyapjú feldolgozását fejlesztette ki.) 
A másik új épületre – amely a tejelő tehenészetet, azaz a csirászatot szolgálta – még hangzatosabb nevet ragasztottak: a máriavölgyi major tehénistállóját egyenesen „tehénpalotának vagy marha­palotának” nevezték. Kialakításának minősége, mind a tiszta klasszicista jegyeket mutató építészeti terv, mind az anyaghasználat megfelelt a célnak. A korszak legfejlettebb marhatenyésztési és tejkezelési elvárásai mellett még annak a célnak is megfelelt, hogy a nádori család kedvelt tejivó szalonjává, a kastélyban időző előkelő társaság kirándulóhelyévé vált. Az épület természetesen alapvetően a mürzthali fajtájú tejelő tehenészet istállója volt: itt fejtek, és a tejet kezelték (a szomszédos jégveremből hűtötték, vajat és sajtot készítettek). A nádori háztartások mellett az alkalmazottakat és a gazdaságot is (igavonásra való marhával és trágyával) ellátták: az ezenfelül eladott tej és tejtermékek, valamint a tenyésztésre alkalmas marhák jelentős pénzbevételt hoztak. A gulyamarha tenyésztése hamarosan átkerült Kisjenőbe, ahol a magyar fajta tenyész­állatok és az igavonó tinók eladásából pénzeltek. A kisjenői gazdaság juhállományát az alcsúti alapozta meg. 
Nem volt sikeres a nádor törekvése a telivér ménes létrehozására. Göböljárás pusztán tartottak igen modernnek számító istállóban 1840-ben 34 kancát, időről időre telivér csődöröket vásároltak, de a ménes tartása veszteséges maradt. Később áthelyezték a lovakat, már a gazdaság használatára beosztva Kisjenőbe. 
A majorok körüli szántókat akár évtizedes trágyázás után kezdték csak gabonatermesztésre használni. Az 1840-es években azonban már voltak jó termőterületek, amelyeken gondosan kezelt bánáti vetőmaggal „nehéz és vékony héjú” búzát termeszthettek. Itt kezdődhetett el tehát a búza nemesítése, ami azután a század végére Baross László vezetésével Bánkúton teljesedett ki. 
Gabonafajtákkal, takarmánynövényekkel, repcével József nádor szívesen kísérletezett, a piacon fellelhető eszközöket és gépeket is igyekezett uradalmai számára beszerezni. Kapásnövényeket, krumplit, répát és kukoricát a nádor idejében még csekély területen vetettek, egyelőre csak takarmányként használták, de a termesztésükhöz és felhasználásukhoz szükséges eszközökkel (ásóeke, lókapa, szecskavágó, párolókészülék stb.) már minden majorban rendelkeztek. 
A külső szemlélők csodálatára a nádori birtok az 1840-es évek végére már teljes pompájában állt. A gazdasági szakemberek azonban látták, hogy az uradalom teljes kiépítése még nem fejeződött be. Még tartottak az építkezések, melyeket persze sokan dicsértek. Az 1840-ben ide látogató bizottság a tartós és kényelmes, célszerűen elhelyezett gazdasági épületeket s különösen az íves, kontyolt nyeregtetőket példamutatónak tartotta. A közvélemény megítélésében előfordult néhány megjegyzés, elsősorban a tehénpalota és a nyírőpalota kapcsán a „fénypazarról”, mondván: ilyet csak a nádor pénztárcája tud építtetni. 
Utólag a vádakat csak azzal tudom tompítani, hogy ezeket valóban a nádor építtette. Nagy európai tapasztalatokkal, körültekintő felkészültséggel, jó gazdasági szakemberek alkalmazásával, botanikus ismeretekkel vágott bele a szívének kedves, a család nyári mulatóhelyeként épített és egyben nyereséges termelésre beállított birtokfejlesztésbe. Jelentős befektetésekkel érte el eredményeit, és példamutató módon a nyereség jó részét is fejlesztésekre forgatta vissza. Az egykorú szemlélők, még az irigyek is, úgy értékelték teljesítményét, hogy a szépet kapcsolta össze a hasznossal. Utólag vizsgálva a kérdést, nagyobb perspektíva látszik: az egész életmód átformálását figyelhetjük meg kastélyban, cselédházban és istállóban egyaránt. Végső fokon tehát utat nyitott a mai kultúrtáj kialakulásához. 
Befejezésül fogadjuk el az alcsúti nádori eredmények összegzését Vajda Jánostól. A költő ugyanis apja kívánságára gazdatiszti gyakornoki idejét töltötte Alcsúton 1846–47-ben. Később így emlékezett erre: „Az alcsúti uradalom volt egész Európában a legelső, sehol utol nem ért tökélyű mintagazdaság.”