Lojek Géza kertje kaktuszparadicsom a gárdonyi tóparton

Vajon mennyi növény lehet itt? – tanakodik az ember, amikor meglátja a tömérdek kaktuszt a kertben, üvegházban, sőt még a szomszédban is. Lojek Géza maga sem tudja, hát hiszen neki nincs ideje számolgatni őket a sok teendő közepette. A pár centistől az emberes méretig mindenféle van itt, ebben a különleges oázisban, formára, tüskére, színre egyaránt végtelen gazdagságot mutatva, amelynek létrejöttében – mondja gondozójuk – csak a teremtő lehetett olyan páratlanul kreatív.

Május közepére végzett a nagy munkával, addigra telepítette ki a dermedt álomból felsejlő pozsgásokat, amelyek különleges gondoskodást igényelnek télen-nyáron egyaránt. Merthogy a magyar időjárás igazán meglepő fordulatokra képes, amit ez a növény nem annyira visel jól. Pár mondatot váltottunk csupán most is, és a vészjóslóan narancsos napsütést pillanatok alatt tolta el a sűrű esőfelhő. Szeretik a vizet a kaktuszok, tudom meg közben, hazájukban is jut nekik időnként rájuk zúduló nagy mennyiség az egyébként száraz, sivatagos vagy éppen trópusi környezetben. A felhőárnyékkal mindeközben megérkezik a nyomott, páradús légörvény is, amitől szinte tényleg úgy érzi magát itt az ember lánya, mintha egy másik kontinens földjére cseppent volna.

A Velencei-tóra érkező vendégek sokasága csodálja meg évről évre ezt a különleges élő tárlatot, amely most azonban a magyar időjárás újabb, de váratlanul kemény rohamát kénytelen állni. Ugyanis amint bejutunk a kertből az üvegházba, először csak filmbeillő kellemmel csordogál a plexiről a májusi eső, de aztán begorombul, és a beszélgetés zaját elnyomja a centis jégeső dübörgése. Ajjaj, gondolja a laikus szemlélődő, és felteszi a kérdést: micsoda kár lesz itt? De Géza, a nyolcvanasok lakonikus nyugalmával csak annyit mond: hát, valamennyi biztos… Mint egy gumipárnáról, úgy pattannak vissza a jégdarabok a sokat tapasztalt kaktuszokról, és ha le is törik róluk pár tüske, itt ezen most senki nem aggódik. Szerencsére pár perc, s vége az égi ostorozásnak, hamarosan pedig már csak apró csillámokként ülnek meg a nyárelőt idéző vízcseppek a tüskék ölelésében.

Ezek a növények Lojek Géza kertjében sok ezer esőt, napsütést megértek már. Többségük számos évtizede él. – Ez itt – mutat egy teljesen átlagos, nagyjából 40 centis darabra Géza – a legidősebb, úgy hatvanéves – és közben megtudom azt is, hogy másfélszer annyi idős, mint amennyit Géza a Magyar Televízió közvetítőautóján töltött aktív éveiben. Negyven éven át utazott ugyanis rajta és végezte a műszaki feladatokat. De már ez itt az ő élete, s noha tíz éve szeretett felesége nélkül – aki már fentről figyeli a gárdonyi kertet –, mégis töretlen lelkesedéssel gondozza a szúrós növényeket. – Ez pedig egy hibrid, két különböző fajta véletlen kereszteződése – s már emeli is fel a varázslatos virágú darabot.

Sok különlegesség van itt, páratlan virágokkal, színekkel, méretekkel és néha vicces külcsínnel: az egyik például olyan, mintha ősz szakállat növesztett volna, a másik pedig, mintha ciklámen lángnyelvek csapnának ki belőle. De mindezt leírni nem lehet, meg kell nézni. A gárdonyi Kaktuszkert új szezonra ébredt, a természet virágzó pompája itt tavasztól őszig tart, ahogy a nyitvatartás.