A civilizációnk vége

2018.11.06. 14:42

Ha elment az áram, fény derül arra, kik vagyunk valójában

Bene Zoltán Áramszünet című regénye – stílszerűen – kiveri a biztosítékot. E kétségbeejtően valószerű utópia bűne, hogy a tanult tehetetlenséget kiábrándulással betonozza be, érdeme viszont, hogy rámutat, világunknak mely csontjait kell önszántunkból eltörni ahhoz, hogy (sz)éppé forrhasson össze, ami igazán fontos.

Király Eszter

Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai után idén jelent meg Bene Zoltán legújabb, Áramszünet című regénye a Kortárs Kiadó gondozásában. A mű cselekménye az elképzelt, ám nem túl távoli jövőben, 2030-ban indul, amikor a Földön egy csapásra megszűnik minden fajta elektromosság, az arra épülő civilizáció egyik pillanatról a másikra összeomlik, Szeged város és környékének lakói – magyarok, arabok, keresztények, ateisták, muszlimok, nők, férfiak, talpraeső és talpnyaló alkatok – pedig apokaliptikus közegben próbálnak megbirkózni a helyzettel. Egy ügyes elbeszélői húzással a főszereplő – semmiképp sem főhős – Czeredi Hunor Gábor életének felbukkanó részletei, első személyű narrációja révén párhuzamosan bontakozik ki az olvasó előtt a nagy összeomlást megelőző és az azt követő időszak. Az igazán kétségbeejtő az, hogy mire a könyv végére érünk, minden borzalma és könyörtelensége ellenére szívünk szerint az utóbbit választanánk.

Mint minden trauma után, a civilizáció hirtelen összeomlását követően is szükségszerűen átértékelődik az élet. Az erőszaktól, a forrásokért zajló állati küzdelemtől, félelemtől és kiszolgáltatottságtól meghatározott jövő a regényben ezért válhat morbid módon vonzóvá: éles helyzetben minden és mindenki megmutatja az igazi arcát. Talán ez az Áramszünet rendeltetése:

az állandó, de mesterséges fény helyett a valódi nap és a valódi sötétség váltakozásában festhetünk hűbb képet magunkról.

Az elkoptatott, hangoztatott vagy bálványozott értékeinkről kiderül, valójában mennyit érnek – az egyértelmű kategóriák, szavak, törvények pedig elengedhetetlenek ahhoz, hogy a létezésnek értelme legyen. Hogy „napján Isten haragjának” a jövő embere a foga fehérjét mutatja ki, ahhoz az vezet, hogy a szívének nincs olyan.

" />

Bradley Cooper A napos oldal című filmben nemes egyszerűséggel kihajít egy Hemingway-regényt a (csukott) ablakon, annyira feldühíti annak befejezése. Bene Zoltán könyvének olvasása közben mi is legszívesebben ugyanezt tettük volna minden olyan fejezetnél, mely az Áramszünet előtti időszakról, vagyis napjainkról, a huszonegyedik század első két évtizedéről, annak helyi, magyar és európai viszonyairól szól. (A narrátor egyébként frappáns megoldásokkal különíti el a regény világát az olvasóétól, s saját személyét az életrajzi szerzőétől: Czeredi egy helyütt például bizonyos Bene Zoltán magyar író könyvét idézi, sőt, találkozik is a szerzővel). Ha épp nem a poszt-civilizációs embertelenségben gázolunk nyakig, akkor mintegy „pihenésképpen” hazatértünk a fájdalmasan ismerős környezetbe:

egy émelyítően semmilyen világról olvasunk, benne egy öntelten konyhafilozofálgató, szabadidős tevékenységét tekintve legfeljebb poharazni és közösülni kedvelő szegedi férfiról, aki maga vádolja a társadalmat azzal, hogy az gondolkodásra képtelen, mert ösztönei kielégítésén túl semmi nem érdekli.

Czeredi Hunor Gábor könyvekkel kereskedik, filozófusokat és költőket idéz fejből, ám emberi arcot az Áramszünet előtt csak akkor mutat, amikor egy macskával – jelesül Vak Béla nevű cicájával – létesít kapcsolatot. A férfi, aki biliárdgolyóként cikázott egy kapcsolatok révén érvényesülő anya, két exfeleség és egy prostituált között, az összeomlás után megtanulja azt is, mi a szerelem, és mi az, ami még a menedéknél, az otthonnál és a kultúránál is fontosabb.

Fotó: Pusztai Virág / Wikimedia

Bene Zoltán műve keserű szirup, és még csak nem is orvosság: amilyen kétségbeejtően valószerű az összeomlást előidéző folyamat, olyan képtelenség – és természetesen csak a krőzusi vagyonnal rendelkezők számára elérhető – a káoszból kivezető út, melyet regényében felvázol. A könyv nem ad írt a rettenetre, a diagnosztika terén viszont elvitathatatlanok az érdemei: egyrészt mert

rámutat, hogy a huszonegyedik század emberét már nem elég rádöbbenteni arra, hogy önző és képmutató,

ha tovább cukrozza a jelenét, megerjed és elrohad az, amit édesíteni kívánt. Másrészt az Áramszünet azt is világossá teszi, hogy amennyiben az ember nem szerez tapasztalatot arról, hogy jobb a többi emberrel önként vállalt és kölcsönös egymásrautaltságban élnie, mint észre sem vett vagy eltagadott rabságban, egyoldalú, technológiának való kiszolgáltatottságban, akkor végleg elpusztul. Harmadrészt pedig az Áramszünet című regény felháborító, sőt – reméljük – hazug, mert azt állítja, hogy a felismeréshez és a cselekvéshez már túl késő.

Ezt a felháborító és hazug regényt mindenkinek érdemes elolvasnia.

Borítóképünk illusztráció. Forrás: Shutterstock

Ezek is érdekelhetik

facebook comments widget