Csak jó legyen!

A magyar termékek közül legtöbben a húskészítmények mellett döntenek így először, ezt a zöldség és gyümölcs, a tej, a liszt, a cukor, a sajt, a joghurt-tejföl-kefir-tejdesszert-tejszelet, a méz és lekvár követi. A vásárlók túlnyomó része azért veszi ezeket a helyi termékeket, mert azt gondolja, jó minőségűek – no nem pusztán azért, mert „magyar”, hanem azért, mert itt(!) készül. Elvileg akár ismerhetnénk is a termelőt és a feldolgozót, s ez a lényeg. A szemébe tudunk nézni, arc van a termék mögött, akár még személyes reklamációra is lehetőségünk lenne.

Pszichológia ez, semmi más. A „helyi” jelző ezért fontos eleme az ilyen márkáknak, brendeknek – s ez akkor is így van, ha most hangosan felszisszennek azok, akik zavaros antiglobalista filozófiát szeretnének érvényesülni látni e vásárlói döntések mögött. Fontos mindezt tisztába tenni. A helyi termék ugyanis nem azért marad meg vagy ítéltetik kudarcra, mert „nemzeti”. (E kategória a nemzetközi tapasztalatok szerint amúgy sem márkázható, így nincs például úgy általában „francia bor” se, a helyi, tájjelegű termék az, ami „megragad” és le is horgonyozható az emberek fejében.)

A siker kudarc kulcsa az, jó a termék vagy sem – és ez ilyen egyszerű. A vásarlók ugyanis minden nap a pénztárcájukkal szavaznak, s hogy neve is legyen a gyereknek, beszéljük meg magunkkal is – ha beszélőviszonyban vagyunk még egyáltalán. Ott a tükör, tessék belenézni, s feltenni a kérdést: mit vennél meg szívesen barátom? Azt az élelmiszert, amit egy multi vagy egy közeli nagytermelő tesz eléd (tejet, banánt, mosóport, csokit) a maga szigorú minőségbiztosítási rendszerével, vagy azt a földes gumót, amit a járdaszélen nyom eléd egy „őstermelő”, s mikor azt kérded, hol a permetezési napló, csak annyit mond: He?