Foci

2011.07.04. 02:29

László István egyelőre elbúcsúszott a focitól

Lajoskomárom - László István a szezonzáró, Aba elleni, hazai meccs előtt meghatottan vette át a megyei másodosztályban szereplő együttes vezetőitől a jeles alkalomra gyártott mezt.

nincs nev

Enyingen született, Mátyásdombon nőtt fel, a családi házuk a futballpályától alig néhány méterre volt, az utca túloldalán. Ideje jelentős részét itt töltötte, ráadásul a családban volt kire felnéznie, édesapja a Videoton elődjében, az NB II-ben szereplő VT Vasasban jutott szóhoz.

- Gondoltam, a másodosztályig én is eljuthatok, végül nem sikerült. De így sem vagyok elégedetlen, rengeteg emléket adott a futball az alacsonyabb osztályokban is - mondta László István.

Enyingen kezdte 12 évesen, majd középiskolás évei alatt a fehérvári Váczi DSK-t erősítette. Ma már hihetetlen, a nyolcvanas évek elején a városi, középiskolás, nagypályás bajnokságban csak igazolt futballisták szerepelhettek. István Kislángra, a körzeti bajnokságba igazolt, 16 évesen középcsatárként hiába lőtt 34 gólt, házi gólkirály sem lett, társa 37-szer volt eredményes. Kétszer lettek bajnokok, ám a megyei I-be nem sikerült feljutniuk, ugyanis elbukták az osztályozókat. Aztán 1985-ben hívta az ország egyik legsikeresebb termelő szövetkezével rendelkező Lajoskomárom, Mosberger Pál invitálta a nagy terveket szövögető együtteshez. A katonai szolgálat másfél éve alatt a H. Szondiban futballozott, majd visszatért Lajoskomáromba. Húsz éven át szerepelt ott, oszlopa volt a kilencvenes évek elején három évet az NB III-ban töltő együttesnek, ám karrierjében mégsem ezt nevezi a legszebb időszaknak, hanem a kiesést követő megyei I-es éveket, amikor NB I-es csapatokkal találkoztak az MK küzdelmei során.

- A Kispestet itthon 1-0-ra vertük, a Vasastól 1-0-ra kikaptunk, vereséget szenvedtünk a második vonalban érdekelt Dunaferrtől is, de a Nagykanizsát 3-0-ra legyőztük. A csúcs: 1995-ben az MK-finálé előtt a Szabad Kupa döntőjében szerepeltünk Vácon, 4-1-re vert bennünket a Nyírmeggyes, pár évvel korábban elődöntőt vívtunk a Záhony ellen. Mind életre szóló élményt jelentett.

Amikor a csapat a megyei első osztályból is kiesett, fél éven át edzősködött a futball mellett, ám a kettő együtt nem ment, a fiatalok a tréningeket nem igazán látogatták, az eredmények elmaradtak, ezért nem látta értelmét a munkának. Játékosként maradt volna, ám azt mondták rá, öreg. Az ugyanebben az osztályban érdekelt Mezőszilasra hívták, korábbi sztárokkal, Keresztúri Andrással, Kecskés Zoltánnal és Wukovics Lászlóval szerepelt együtt. A lajosiak elleni meccseken remekelt, gólokat lőtt, ezért két és fél éve visszahívták. Az utóbbi szezonban már nem játszotta végig a mérkőzéseket, ám így sokat segített a középmezőny elején végző együttesnek. Bár az edző - aki egyben remek barát is -, Csulik György marasztalta, László úgy döntött, befejezi. Egy évvel korábban is a búcsún gondolkodott, akkor azonban még sikerült rávenni a folytatásra. Idén már nem.

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

Enyingen született, Mátyásdombon nőtt fel, a családi házuk a futballpályától alig néhány méterre volt, az utca túloldalán. Ideje jelentős részét itt töltötte, ráadásul a családban volt kire felnéznie, édesapja a Videoton elődjében, az NB II-ben szereplő VT Vasasban jutott szóhoz.

- Gondoltam, a másodosztályig én is eljuthatok, végül nem sikerült. De így sem vagyok elégedetlen, rengeteg emléket adott a futball az alacsonyabb osztályokban is - mondta László István.

Enyingen kezdte 12 évesen, majd középiskolás évei alatt a fehérvári Váczi DSK-t erősítette. Ma már hihetetlen, a nyolcvanas évek elején a városi, középiskolás, nagypályás bajnokságban csak igazolt futballisták szerepelhettek. István Kislángra, a körzeti bajnokságba igazolt, 16 évesen középcsatárként hiába lőtt 34 gólt, házi gólkirály sem lett, társa 37-szer volt eredményes. Kétszer lettek bajnokok, ám a megyei I-be nem sikerült feljutniuk, ugyanis elbukták az osztályozókat. Aztán 1985-ben hívta az ország egyik legsikeresebb termelő szövetkezével rendelkező Lajoskomárom, Mosberger Pál invitálta a nagy terveket szövögető együtteshez. A katonai szolgálat másfél éve alatt a H. Szondiban futballozott, majd visszatért Lajoskomáromba. Húsz éven át szerepelt ott, oszlopa volt a kilencvenes évek elején három évet az NB III-ban töltő együttesnek, ám karrierjében mégsem ezt nevezi a legszebb időszaknak, hanem a kiesést követő megyei I-es éveket, amikor NB I-es csapatokkal találkoztak az MK küzdelmei során.

- A Kispestet itthon 1-0-ra vertük, a Vasastól 1-0-ra kikaptunk, vereséget szenvedtünk a második vonalban érdekelt Dunaferrtől is, de a Nagykanizsát 3-0-ra legyőztük. A csúcs: 1995-ben az MK-finálé előtt a Szabad Kupa döntőjében szerepeltünk Vácon, 4-1-re vert bennünket a Nyírmeggyes, pár évvel korábban elődöntőt vívtunk a Záhony ellen. Mind életre szóló élményt jelentett.

Amikor a csapat a megyei első osztályból is kiesett, fél éven át edzősködött a futball mellett, ám a kettő együtt nem ment, a fiatalok a tréningeket nem igazán látogatták, az eredmények elmaradtak, ezért nem látta értelmét a munkának. Játékosként maradt volna, ám azt mondták rá, öreg. Az ugyanebben az osztályban érdekelt Mezőszilasra hívták, korábbi sztárokkal, Keresztúri Andrással, Kecskés Zoltánnal és Wukovics Lászlóval szerepelt együtt. A lajosiak elleni meccseken remekelt, gólokat lőtt, ezért két és fél éve visszahívták. Az utóbbi szezonban már nem játszotta végig a mérkőzéseket, ám így sokat segített a középmezőny elején végző együttesnek. Bár az edző - aki egyben remek barát is -, Csulik György marasztalta, László úgy döntött, befejezi. Egy évvel korábban is a búcsún gondolkodott, akkor azonban még sikerült rávenni a folytatásra. Idén már nem.

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

- Gondoltam, a másodosztályig én is eljuthatok, végül nem sikerült. De így sem vagyok elégedetlen, rengeteg emléket adott a futball az alacsonyabb osztályokban is - mondta László István.

Enyingen kezdte 12 évesen, majd középiskolás évei alatt a fehérvári Váczi DSK-t erősítette. Ma már hihetetlen, a nyolcvanas évek elején a városi, középiskolás, nagypályás bajnokságban csak igazolt futballisták szerepelhettek. István Kislángra, a körzeti bajnokságba igazolt, 16 évesen középcsatárként hiába lőtt 34 gólt, házi gólkirály sem lett, társa 37-szer volt eredményes. Kétszer lettek bajnokok, ám a megyei I-be nem sikerült feljutniuk, ugyanis elbukták az osztályozókat. Aztán 1985-ben hívta az ország egyik legsikeresebb termelő szövetkezével rendelkező Lajoskomárom, Mosberger Pál invitálta a nagy terveket szövögető együtteshez. A katonai szolgálat másfél éve alatt a H. Szondiban futballozott, majd visszatért Lajoskomáromba. Húsz éven át szerepelt ott, oszlopa volt a kilencvenes évek elején három évet az NB III-ban töltő együttesnek, ám karrierjében mégsem ezt nevezi a legszebb időszaknak, hanem a kiesést követő megyei I-es éveket, amikor NB I-es csapatokkal találkoztak az MK küzdelmei során.

- A Kispestet itthon 1-0-ra vertük, a Vasastól 1-0-ra kikaptunk, vereséget szenvedtünk a második vonalban érdekelt Dunaferrtől is, de a Nagykanizsát 3-0-ra legyőztük. A csúcs: 1995-ben az MK-finálé előtt a Szabad Kupa döntőjében szerepeltünk Vácon, 4-1-re vert bennünket a Nyírmeggyes, pár évvel korábban elődöntőt vívtunk a Záhony ellen. Mind életre szóló élményt jelentett.

Amikor a csapat a megyei első osztályból is kiesett, fél éven át edzősködött a futball mellett, ám a kettő együtt nem ment, a fiatalok a tréningeket nem igazán látogatták, az eredmények elmaradtak, ezért nem látta értelmét a munkának. Játékosként maradt volna, ám azt mondták rá, öreg. Az ugyanebben az osztályban érdekelt Mezőszilasra hívták, korábbi sztárokkal, Keresztúri Andrással, Kecskés Zoltánnal és Wukovics Lászlóval szerepelt együtt. A lajosiak elleni meccseken remekelt, gólokat lőtt, ezért két és fél éve visszahívták. Az utóbbi szezonban már nem játszotta végig a mérkőzéseket, ám így sokat segített a középmezőny elején végző együttesnek. Bár az edző - aki egyben remek barát is -, Csulik György marasztalta, László úgy döntött, befejezi. Egy évvel korábban is a búcsún gondolkodott, akkor azonban még sikerült rávenni a folytatásra. Idén már nem.

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

- Gondoltam, a másodosztályig én is eljuthatok, végül nem sikerült. De így sem vagyok elégedetlen, rengeteg emléket adott a futball az alacsonyabb osztályokban is - mondta László István.

Enyingen kezdte 12 évesen, majd középiskolás évei alatt a fehérvári Váczi DSK-t erősítette. Ma már hihetetlen, a nyolcvanas évek elején a városi, középiskolás, nagypályás bajnokságban csak igazolt futballisták szerepelhettek. István Kislángra, a körzeti bajnokságba igazolt, 16 évesen középcsatárként hiába lőtt 34 gólt, házi gólkirály sem lett, társa 37-szer volt eredményes. Kétszer lettek bajnokok, ám a megyei I-be nem sikerült feljutniuk, ugyanis elbukták az osztályozókat. Aztán 1985-ben hívta az ország egyik legsikeresebb termelő szövetkezével rendelkező Lajoskomárom, Mosberger Pál invitálta a nagy terveket szövögető együtteshez. A katonai szolgálat másfél éve alatt a H. Szondiban futballozott, majd visszatért Lajoskomáromba. Húsz éven át szerepelt ott, oszlopa volt a kilencvenes évek elején három évet az NB III-ban töltő együttesnek, ám karrierjében mégsem ezt nevezi a legszebb időszaknak, hanem a kiesést követő megyei I-es éveket, amikor NB I-es csapatokkal találkoztak az MK küzdelmei során.

- A Kispestet itthon 1-0-ra vertük, a Vasastól 1-0-ra kikaptunk, vereséget szenvedtünk a második vonalban érdekelt Dunaferrtől is, de a Nagykanizsát 3-0-ra legyőztük. A csúcs: 1995-ben az MK-finálé előtt a Szabad Kupa döntőjében szerepeltünk Vácon, 4-1-re vert bennünket a Nyírmeggyes, pár évvel korábban elődöntőt vívtunk a Záhony ellen. Mind életre szóló élményt jelentett.

Amikor a csapat a megyei első osztályból is kiesett, fél éven át edzősködött a futball mellett, ám a kettő együtt nem ment, a fiatalok a tréningeket nem igazán látogatták, az eredmények elmaradtak, ezért nem látta értelmét a munkának. Játékosként maradt volna, ám azt mondták rá, öreg. Az ugyanebben az osztályban érdekelt Mezőszilasra hívták, korábbi sztárokkal, Keresztúri Andrással, Kecskés Zoltánnal és Wukovics Lászlóval szerepelt együtt. A lajosiak elleni meccseken remekelt, gólokat lőtt, ezért két és fél éve visszahívták. Az utóbbi szezonban már nem játszotta végig a mérkőzéseket, ám így sokat segített a középmezőny elején végző együttesnek. Bár az edző - aki egyben remek barát is -, Csulik György marasztalta, László úgy döntött, befejezi. Egy évvel korábban is a búcsún gondolkodott, akkor azonban még sikerült rávenni a folytatásra. Idén már nem.

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

Enyingen kezdte 12 évesen, majd középiskolás évei alatt a fehérvári Váczi DSK-t erősítette. Ma már hihetetlen, a nyolcvanas évek elején a városi, középiskolás, nagypályás bajnokságban csak igazolt futballisták szerepelhettek. István Kislángra, a körzeti bajnokságba igazolt, 16 évesen középcsatárként hiába lőtt 34 gólt, házi gólkirály sem lett, társa 37-szer volt eredményes. Kétszer lettek bajnokok, ám a megyei I-be nem sikerült feljutniuk, ugyanis elbukták az osztályozókat. Aztán 1985-ben hívta az ország egyik legsikeresebb termelő szövetkezével rendelkező Lajoskomárom, Mosberger Pál invitálta a nagy terveket szövögető együtteshez. A katonai szolgálat másfél éve alatt a H. Szondiban futballozott, majd visszatért Lajoskomáromba. Húsz éven át szerepelt ott, oszlopa volt a kilencvenes évek elején három évet az NB III-ban töltő együttesnek, ám karrierjében mégsem ezt nevezi a legszebb időszaknak, hanem a kiesést követő megyei I-es éveket, amikor NB I-es csapatokkal találkoztak az MK küzdelmei során.

- A Kispestet itthon 1-0-ra vertük, a Vasastól 1-0-ra kikaptunk, vereséget szenvedtünk a második vonalban érdekelt Dunaferrtől is, de a Nagykanizsát 3-0-ra legyőztük. A csúcs: 1995-ben az MK-finálé előtt a Szabad Kupa döntőjében szerepeltünk Vácon, 4-1-re vert bennünket a Nyírmeggyes, pár évvel korábban elődöntőt vívtunk a Záhony ellen. Mind életre szóló élményt jelentett.

Amikor a csapat a megyei első osztályból is kiesett, fél éven át edzősködött a futball mellett, ám a kettő együtt nem ment, a fiatalok a tréningeket nem igazán látogatták, az eredmények elmaradtak, ezért nem látta értelmét a munkának. Játékosként maradt volna, ám azt mondták rá, öreg. Az ugyanebben az osztályban érdekelt Mezőszilasra hívták, korábbi sztárokkal, Keresztúri Andrással, Kecskés Zoltánnal és Wukovics Lászlóval szerepelt együtt. A lajosiak elleni meccseken remekelt, gólokat lőtt, ezért két és fél éve visszahívták. Az utóbbi szezonban már nem játszotta végig a mérkőzéseket, ám így sokat segített a középmezőny elején végző együttesnek. Bár az edző - aki egyben remek barát is -, Csulik György marasztalta, László úgy döntött, befejezi. Egy évvel korábban is a búcsún gondolkodott, akkor azonban még sikerült rávenni a folytatásra. Idén már nem.

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

Enyingen kezdte 12 évesen, majd középiskolás évei alatt a fehérvári Váczi DSK-t erősítette. Ma már hihetetlen, a nyolcvanas évek elején a városi, középiskolás, nagypályás bajnokságban csak igazolt futballisták szerepelhettek. István Kislángra, a körzeti bajnokságba igazolt, 16 évesen középcsatárként hiába lőtt 34 gólt, házi gólkirály sem lett, társa 37-szer volt eredményes. Kétszer lettek bajnokok, ám a megyei I-be nem sikerült feljutniuk, ugyanis elbukták az osztályozókat. Aztán 1985-ben hívta az ország egyik legsikeresebb termelő szövetkezével rendelkező Lajoskomárom, Mosberger Pál invitálta a nagy terveket szövögető együtteshez. A katonai szolgálat másfél éve alatt a H. Szondiban futballozott, majd visszatért Lajoskomáromba. Húsz éven át szerepelt ott, oszlopa volt a kilencvenes évek elején három évet az NB III-ban töltő együttesnek, ám karrierjében mégsem ezt nevezi a legszebb időszaknak, hanem a kiesést követő megyei I-es éveket, amikor NB I-es csapatokkal találkoztak az MK küzdelmei során.

- A Kispestet itthon 1-0-ra vertük, a Vasastól 1-0-ra kikaptunk, vereséget szenvedtünk a második vonalban érdekelt Dunaferrtől is, de a Nagykanizsát 3-0-ra legyőztük. A csúcs: 1995-ben az MK-finálé előtt a Szabad Kupa döntőjében szerepeltünk Vácon, 4-1-re vert bennünket a Nyírmeggyes, pár évvel korábban elődöntőt vívtunk a Záhony ellen. Mind életre szóló élményt jelentett.

Amikor a csapat a megyei első osztályból is kiesett, fél éven át edzősködött a futball mellett, ám a kettő együtt nem ment, a fiatalok a tréningeket nem igazán látogatták, az eredmények elmaradtak, ezért nem látta értelmét a munkának. Játékosként maradt volna, ám azt mondták rá, öreg. Az ugyanebben az osztályban érdekelt Mezőszilasra hívták, korábbi sztárokkal, Keresztúri Andrással, Kecskés Zoltánnal és Wukovics Lászlóval szerepelt együtt. A lajosiak elleni meccseken remekelt, gólokat lőtt, ezért két és fél éve visszahívták. Az utóbbi szezonban már nem játszotta végig a mérkőzéseket, ám így sokat segített a középmezőny elején végző együttesnek. Bár az edző - aki egyben remek barát is -, Csulik György marasztalta, László úgy döntött, befejezi. Egy évvel korábban is a búcsún gondolkodott, akkor azonban még sikerült rávenni a folytatásra. Idén már nem.

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

- A Kispestet itthon 1-0-ra vertük, a Vasastól 1-0-ra kikaptunk, vereséget szenvedtünk a második vonalban érdekelt Dunaferrtől is, de a Nagykanizsát 3-0-ra legyőztük. A csúcs: 1995-ben az MK-finálé előtt a Szabad Kupa döntőjében szerepeltünk Vácon, 4-1-re vert bennünket a Nyírmeggyes, pár évvel korábban elődöntőt vívtunk a Záhony ellen. Mind életre szóló élményt jelentett.

Amikor a csapat a megyei első osztályból is kiesett, fél éven át edzősködött a futball mellett, ám a kettő együtt nem ment, a fiatalok a tréningeket nem igazán látogatták, az eredmények elmaradtak, ezért nem látta értelmét a munkának. Játékosként maradt volna, ám azt mondták rá, öreg. Az ugyanebben az osztályban érdekelt Mezőszilasra hívták, korábbi sztárokkal, Keresztúri Andrással, Kecskés Zoltánnal és Wukovics Lászlóval szerepelt együtt. A lajosiak elleni meccseken remekelt, gólokat lőtt, ezért két és fél éve visszahívták. Az utóbbi szezonban már nem játszotta végig a mérkőzéseket, ám így sokat segített a középmezőny elején végző együttesnek. Bár az edző - aki egyben remek barát is -, Csulik György marasztalta, László úgy döntött, befejezi. Egy évvel korábban is a búcsún gondolkodott, akkor azonban még sikerült rávenni a folytatásra. Idén már nem.

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

- A Kispestet itthon 1-0-ra vertük, a Vasastól 1-0-ra kikaptunk, vereséget szenvedtünk a második vonalban érdekelt Dunaferrtől is, de a Nagykanizsát 3-0-ra legyőztük. A csúcs: 1995-ben az MK-finálé előtt a Szabad Kupa döntőjében szerepeltünk Vácon, 4-1-re vert bennünket a Nyírmeggyes, pár évvel korábban elődöntőt vívtunk a Záhony ellen. Mind életre szóló élményt jelentett.

Amikor a csapat a megyei első osztályból is kiesett, fél éven át edzősködött a futball mellett, ám a kettő együtt nem ment, a fiatalok a tréningeket nem igazán látogatták, az eredmények elmaradtak, ezért nem látta értelmét a munkának. Játékosként maradt volna, ám azt mondták rá, öreg. Az ugyanebben az osztályban érdekelt Mezőszilasra hívták, korábbi sztárokkal, Keresztúri Andrással, Kecskés Zoltánnal és Wukovics Lászlóval szerepelt együtt. A lajosiak elleni meccseken remekelt, gólokat lőtt, ezért két és fél éve visszahívták. Az utóbbi szezonban már nem játszotta végig a mérkőzéseket, ám így sokat segített a középmezőny elején végző együttesnek. Bár az edző - aki egyben remek barát is -, Csulik György marasztalta, László úgy döntött, befejezi. Egy évvel korábban is a búcsún gondolkodott, akkor azonban még sikerült rávenni a folytatásra. Idén már nem.

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

Amikor a csapat a megyei első osztályból is kiesett, fél éven át edzősködött a futball mellett, ám a kettő együtt nem ment, a fiatalok a tréningeket nem igazán látogatták, az eredmények elmaradtak, ezért nem látta értelmét a munkának. Játékosként maradt volna, ám azt mondták rá, öreg. Az ugyanebben az osztályban érdekelt Mezőszilasra hívták, korábbi sztárokkal, Keresztúri Andrással, Kecskés Zoltánnal és Wukovics Lászlóval szerepelt együtt. A lajosiak elleni meccseken remekelt, gólokat lőtt, ezért két és fél éve visszahívták. Az utóbbi szezonban már nem játszotta végig a mérkőzéseket, ám így sokat segített a középmezőny elején végző együttesnek. Bár az edző - aki egyben remek barát is -, Csulik György marasztalta, László úgy döntött, befejezi. Egy évvel korábban is a búcsún gondolkodott, akkor azonban még sikerült rávenni a folytatásra. Idén már nem.

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

Amikor a csapat a megyei első osztályból is kiesett, fél éven át edzősködött a futball mellett, ám a kettő együtt nem ment, a fiatalok a tréningeket nem igazán látogatták, az eredmények elmaradtak, ezért nem látta értelmét a munkának. Játékosként maradt volna, ám azt mondták rá, öreg. Az ugyanebben az osztályban érdekelt Mezőszilasra hívták, korábbi sztárokkal, Keresztúri Andrással, Kecskés Zoltánnal és Wukovics Lászlóval szerepelt együtt. A lajosiak elleni meccseken remekelt, gólokat lőtt, ezért két és fél éve visszahívták. Az utóbbi szezonban már nem játszotta végig a mérkőzéseket, ám így sokat segített a középmezőny elején végző együttesnek. Bár az edző - aki egyben remek barát is -, Csulik György marasztalta, László úgy döntött, befejezi. Egy évvel korábban is a búcsún gondolkodott, akkor azonban még sikerült rávenni a folytatásra. Idén már nem.

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, 700 bajnokin játszottam, komolyabb sérülés nélkül, egyszer hagytam ki három hónapot, részleges bokaszalag-szakadás miatt. Úgy gondolom, mindegyik csapatomnak hasznos tagja voltam, a magasságom átlagos, 172 centiméter, ám a súlyom 64 kilogramm, nem vagyok hízásra hajlamos. Gyors voltam, fordulékony, mindkét lábam jól használtam, mindössze a fejjátékom nem volt az igazi. Az utóbbi években az öregfiúkban is pályára léptem, szombaton náluk, vasárnap a megyei II-es felnőtt csapatban. Utóbbitól végleg elbúcsúztam, lehet, hogy már az öregfiúk között sem folytatom. Most úgy érzem, elég volt, lassan harmincöt éve minden hétvégémet a futball töltötte ki. Azért bírtam ilyen sokáig, mert a futball az életem. Szeretek focizni.

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

Amikor arról kérdezem, mi történik, ha a felnőtt csapat nem úgy szerepel, esetleg sérülések tizedelik, és az ősszel ismét szólnak, vissza kellene térnie, hiszen 45 éves kora ellenére életerős és fiatal, elgondolkodik. Aztán halkan megjegyzi: reméli, nem kerülnek bajba...

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!