A Kákics zenészei a kommunista diktatúra áldozataira emlékeznek

Február 25. a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. A Kákics zenekar vezetőjével, Tárnok Ákossal beszélgettünk a Feltettem magamban, Hazámat szolgálom… című előadásuk dramaturgiájáról, az elhangzó dalokról és a megidézett történetekről. Magyarok történelméről.

A műsor címe egy népdal. Jóval korábbi születésű, mint 1956.

– Az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak nem maradt örökül népzenei lenyomata, mivel a magyar népi kultúrát összetartó erők a második világháború után kezdtek feloldódni, amelynek előidézője, hogy a kommunista diktatúra megváltoztatta a hagyományokra épülő paraszti társadalmat. A vallás, amelyből a hagyományok erősen táplálkoztak, üldözötté lett. A falut, a hagyományos paraszti társadalmat, így a népzene továbbélésének helyszíneit súlyos csapások érték: a föld tulajdonjogának megszűnése, rekvirálás, erőszakos téeszesítés. Mindezek miatt a műsor dramaturgiájának kialakítása során olyan népdalok közül válogattunk, amelyek témái a történelmünkben korábban megélt szabadságharcok, a haza védelme és szeretete, vagy éppen a szülőföld elhagyásának kényszerűsége és a honvágy.

Az előadásban a zenészek több közismert személyiségtől idéznek, olvasnak fel visszaemlékezéseket Kodály Zoltántól kezdve Melocco Miklóson át Keszei István székesfehérvári költőig. Azonban kevésbé vagy csak helyben ismert emberek történetei is hallhatóak: a Kákics zenészeinek családi archívumából.

– Anyai nagybátyám, Janek József 1952-ben egy galgamácsai bálban elénekelt egy magyar nótát, a Jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig kezdetűt. Ez nem népdal, van szerzője: népies műdal. Sokan ismerték akkoriban. A nagybátyám átköltve énekelte: Jegyenyefák, Mityik-Matyik nem nőnek az égig. Rákosi Mátyásra utalt, aki – édesapám szavajárásával szólva – mélynövésű volt. Ha megnézünk róla egy fotót, nem volt szép ember, külleme alapján inkább egy közepes horrorfilmbe illett volna. Nos, visszatérve a bálra, Janek Józsefet e nóta miatt feljelentették, első fokon két év, fellebbezés után, másodfokon négy év szabadságvesztésre ítélték a demokratikus államrend elleni gyűlöletre izgatás miatt. Hejőcsabán a Mész és Cementművet építette. 1953-ban, Nagy Imre miniszterelnöksége alatt amnesztiával szabadult.

Ismerte őt?

– Hogyne! Kamaszkoromban nyaranta együtt horgásztunk a Tiszán, de a börtönről soha nem beszélt nekem. Ma már nem él. A történetet édesanyámtól tudom, de csak körülbelül tíz éve. A műsor összeállítása idején kilencven­éves is elmúlt nagynéném mesélte el pontosan a részleteket.

Tárnok Gyula, az ön édesapja is „szereplője” a műsornak.

– Ő 1940-ben született, 16 évesen pár napot Budapesten töltött, amikor már kitört a forradalom. Azt mondta, hogy egy olyan autóval jött haza, amely élelmet vitt a budapestieknek. Erről igazán részletesen soha nem beszélt. Egyik unokatestvére temetése után – ilyenkor összejön a család, szóba kerülnek a régiek – édesapámmal is, beszélgettünk. Nagy kópénak tartotta a család: „A Gyula az mindenben benne volt, a Corvin köznél is ott volt!” Erről ő nekem nem mesélt soha.

Milyen történetek kerültek még elő?

– Egy a beszolgáltatásokról szól, ahol csöppnyi emberséget tanúsítottak a padlássöprő végrehajtók. Lendvai Tibort, aki többek között dudán és furulyákon is játszik, a zenekarban „találta”. Édesapjának, Lendvai Sándornak tizenegy testvére volt. Csákberényben élt a család. Egy-két baromfin kívül nem volt semmijük sem.  Amikor jöttek a foglalók, keresték, nézték, hogy mit vihetnének. Tibi nagyanyja elkeseredettségében sorba állította a tizenkét gyerekét. „Vigye el ezeket!” Ennyit mondott a begyűjtőknek. Amazok fejüket lehajtva távoztak.

Egy fehérvári bácsival is beszélgettünk az adatgyűjtés során. Maroshegyen, egy házibuliban volt november negyedikén, amikor visszajöttek az oroszok. Fiatal volt, hajnalban vette az irányt hazafelé. A belső zsebében volt egy borosüveg. Az egyik vasúti hídon szembejött vele egy tank. Leugrott róla egy katona, megmotozta, s megtalálta nála az üveget, megkínálta vele a fiút, ő is ivott belőle, aztán feladta a többieknek, a maradékot hozzávágta a tankhoz. A fiú még ezen a hajnalban elment a mai Magyar Király Szállóhoz, akkor tiszti klubként működött. Ismert ott valakit, oda ment aludni. Arra ébredt föl, hogy belőttek az oroszok. Ő azt tudta meg később, hogy egy tizenéves srác leventepuskával rálőtt az egyik oroszra. Állítólag nem sebezte meg, de az oroszok mégis repeszgránáttal lőttek vissza. Látta a halottakat. Két éve mesélte ezt el nekünk. Arra kért, nyugodtan használjuk fel a történeteit, de a nevét azért ne mondjuk el. Csak annyit: egy fehérvári polgár.

Két éve fogtak hozzá a műsor összeállításához. Szerte Kárpát-medencében játszották. Másképpen gondol ötvenhatra, mint azelőtt?

– Édesapám sohasem szerette a kommunistákat. A családunk sok jót nem kapott tőlük, úgyhogy ezt értettem. Ugyanakkor sokszor azt gondoltam mégis, hogy ez vagy az már túlzás. Másokkal együtt Czetz Balázs, a Fejér Megyei Levéltár és Csurgai-Horváth József, a Városi Levéltár igazgatója is sokat segített bennünket. A levéltári adatokat megtalálva, megkapva döbbenet fogott el, hogy micsoda szörnyűségek történtek. Nagyon sajnálom, hogy édesapám már nem láthatta ezt a műsorunkat.