Kisfiuk világrajöttével újjászülettek a fehérvári szülők is

A Sztupovszky név sokak számára ismerősen csenghet Székesfehérváron, hiszen a rádióban, színházakban is megfordultak, és örökvidám lényükkel könnyen belopják magukat a szívünkbe a népes család tagjai. Ezúttal Melittával és Zoltánnal beszélgettünk, akik a babavárásról, a családról, nehézségekről és boldogságukról meséltek nekünk kendőzetlenül.

Melitta és Zoltán csinos, fiatal házaspár, csintalan kisfiukkal látva őket az embernek önkéntelenül is mosolyogni támad kedve. De ha bekukkantunk egy kicsit a függöny mögé, hosszú, fájdalmas és nehéz utat látunk, ami elvezetett ahhoz, hogy Melittáék most egy ilyen csodaszép család lehessenek.

Melitta blogot vezetett a teherbeesés nehézségeiről. A blog neve is árulkodó: Egyszer anya leszek. Ugyanis egyenesen ki lett mondva a szemükbe: „Önöknek nem lehet természetes úton gyermekük.” Talán ennél nagyobb lökést nem is kaphattak volna, ugyanis ettől a mondattól kezdve szinte emberfeletti akaraterőre tettek szert. Melitta kifogásokat nem ismerve keményen edzeni kezdett, komoly diétába fogott, közel 20 kilót leadott három hónap alatt, és mindent megtett, ami emberileg lehetséges. Három évig tartott, három hosszú éven át minden egyes hónapban újabb csalódások. És a remény egyre halványabban pislákolt.

Melitta orvostól orvosig járt, hol hozzá nem értésbe botlottak, hol nemtörődömségbe, hol rosszindulatba. De nem adták fel, újabb vizsgálatok, újabb gyógyszerek, csodadoktorok, műtétek és injekciók garmadája várta Melit, aki hősiesen viselte, hiszen a cél mindennél többet ért. Zoli egyszerre sajnálta és csodálta feleségét, aki mindent megtett, hogy megadhassa azt a férjének, amire mindketten olyan nagyon vártak.

Aztán elfogyott a kitartás. Belefáradtak az állandó kudarcba, belefáradtak, hogy mindent megtesznek és nincs eredménye. Megfogadták júniusban, hogy nincs több szuri, nincs több küzdés. Nem sokkal ezután esküvőn vettek részt, és hosszú idő után végre jól érezték magukat. Két héttel később családlátogatáson voltak, ahol a nagymama kutyusa állandóan Melitta hasához bújt, s bár csodálkoztak ezen, Meli nem mert reménykedni. De Slöpi kutya nem tévedett: Melitta tesztet csinált, ami pozitív lett.

A terhesség kilenc hónapja elrepült, szinte fel sem fogták, mi történik. A szülés gyorsan ment, komplikáció nélkül, és Melitta életerős kisfiúnak adott életet. A szülést levezető orvos viccelődött: „Minden rendben van, apuka után a kisbaba is felsírt.” Amikor a babát Melitta mellkasára tették, Meli és Zoli is újjászületett. „Már nincs olyan, hogy én” – mondja Zoli, – már csak ő van és vele MI vagyunk.”

– Az anyaság szerintem a legcsodálatosabb dolog a világon – vallja Meli. – Akinek nincs gyereke, az sose fogja megérteni. Szerintem teljesen mást jelent annak, akinek hipp-hopp összejön, mint annak, aki évekig vár egy kisbabára. Leírhatatlan dolog. Az anyaság olyan, hogy nincs idő fodrászra, sportoláshoz, nincs időm semmire, de nem baj, mert érte csinálom. Az elején, amikor a kórházból hazajöttünk, kicsit nehéz volt, bele kell rázódni. Nincs olyan, hogy én már az elejétől tökéletes anya vagyok, bár szerintem tökéletes szülő nincs. De, amit lehet, azt megadjuk neki, és ahhoz, hogy jó gyerekkora legyen, szeretni kell, jól szeretni.

Zoli is bekapcsolódik a beszélgetésbe: – Vigyázok rá, hogy ha megüti magát, ha fáj, akkor azonnal simogatom, puszilgatom, táncolok neki, gyorsan kizökkentem, mert azt akarom, hogy boldog baba legyen. Nem tudjuk pontosan, hogy mitől lesz valaki jó szülő, vagy egyáltalán hogyan lehet jól nevelni, de egy biztos, hogy ha szeretjük, és ezt ki is mondjuk és mutatjuk felé, akkor azt megjegyzi, és ez biztosan nem viszi rossz irányba. Mi ebben hiszünk. Nem tudjuk, mit kell csinálni, de simogatással és puszikkal meg lehet oldani.

– Csak egy félelmem volt az anyasággal kapcsolatban – veszi vissza a szót Melitta. – Rettegtem attól, hogy mi lesz velünk, amikor hazamegyünk a kórházból, és ott maradunk hármasban. Magunkra vagyunk utalva és nem tudom, mit kell csinálni, ha sír. A pelenkázást egy szobatársam mutatta, aki már a negyedik babáját szülte, így ő már rutinos volt. Ezt hamar megtanultam tőle, így ettől már nem féltem. Hazamentünk, és az első éjszaka Marci csak sírt, sírt és én nem tudtam megvigasztalni, rettenetesen fáradt voltam. Zoli ekkor átjött, lefeküdt az ágyra, a mellkasára fektette a babát, és Marci elaludt. Öt órán keresztül feküdtek így, és Zoli csak nézte és hol sírt, hol nevetett.

– Hullámokban jött rám, már azt hittem, én lettem terhes – nevet fel Zoli, miközben Marci az ölében egy kulcscsomóval püföli az asztalt.

– De ez után az éjszaka után már nem volt okom félni, annyira ösztönösen jött minden – mondja Meli. – Felállítottam egy rutint, hogy Marci is megtanulja. Rengeteget segített nekem Zoli, egyszerűen nem is tudom elképzelni, hogyan tudja ezt valaki egyedül végigcsinálni.

– Egyszer csak hazajöttek, és fogalmam sem volt, mi fog történni – emlékezik vissza Zoli. – Berendeztük a gyerek szobáját, de semmi nem készít fel arra, ami egy ilyen pici babával vár rád. Meli azonban az első perctől kezdve olyan profin csinált mindent, három nap alatt úgy belejött, mint aki mindig is ezt csinálta, és onnantól kezdve megnyugodtam. Meg kellett szokni, hogy Marci kétóránként kel éjszakánként, de nem volt fájdalmas. Semmi sem számított, csak hogy itt van velünk. Volt egy nehezebb időszak, amikor lágyéksérve lett, és ijesztgettek minket az orvosok, hogy műteni kell. De ehhez még túl pici volt, mindent elkövettünk, hogy ne kelljen altatni. Sérvkötőt kapott, meggyógyult, és azóta csak rosszalkodik ez a pocok.

Marci eközben hevesen csavargatja anyja nyakában a medált. Fehér, szív alakú medál, némi csillámporral. Anyatejből van – világosít fel Melitta, – és majd az első hajvágásból származó tincsből is szeretnék egy nyakláncot. Hogy mindig legyen emlékem erről az időszakról.

– Mindig is anya akartál lenni? – kérdezem.

– Igen, úgy képzeltem, hogy 25 éves korom körül férjhez megyek, és 30 évesen leszek anya. Ehhez képest már 19 évesen megtaláltam Zoliban azt, akivel le akarom élni az életem. De a 25-ös évvel sem tévedtem sokat, hiszen 24 évesen szültem meg Marcit, aki aztán életem szerelme lett. Zoli már csak a második. (nevet)

Arra a kérdésünkre, hogy hogyan ünneplik az anyák napját, Zoli lelkesen belekezd a történetbe: – Meli szó szerint istennővé vált a szememben azzal, hogy végigjárta ezt az utat, megtett mindent, hogy anyává válhasson. Amikor megszületett Marci, elindult az életemnek az a szakasza, amire már nagyon régóta vártam. Ezért olyan hálás vagyok neki, hogy minden nap meg akarom köszönni, és úgy gondolom, hogy ezt leginkább úgy tudom megtenni, ha arra nevelem Marcit, hogy szeresse és tisztelje az anyját.

Tavaly úgy ünnepeltük az anyák napját, hogy vettem egy csokor liliomot, ez az egyik kezemben volt, a másikban az alig kéthónapos Marci, és elénekeltük az Orgona ága kezdetű dalt, és videóra rögzítettük. Szeretném ezt minden évben megcsinálni, persze amíg Marci hagyja. Lassan elkezd megtanulni hosszabb szavakat, úgyhogy a Boci, boci tarka dal után az Orgona ágát szeretném neki megtanítani legelőször, hogy ezzel köszöntse fel az édesanyját.