A szemük láttára lőtték fejbe a szomszédjukat...

Március 22-én avattak emléktáblát a fehérvári Rác utcában, ott, ahol a második világháború napjaiban a szovjet csapatok ártatlan fehérváriakat végeztek ki sortűzzel. Az egykor történtekről már írtunk lapunkban, a megemlékezés részleteiről is tudósítottunk. Az embereket azért gyilkolták le, mert két magyar fiatalember megvédte a család nőtagját a részeg erőszakoskodóktól, s eközben két oroszt agyonütöttek. Ők elmenekültek, de a katonák a pincékben maradottakon bosszút álltak.

Azonban egy másik szörnyű esemény is történt akkor a mai skanzenben, ahol szovjet GPU-parancsnokság működött. (GPU: Állami Politikai Igazgatóság, a Cseka utódja, az NKVD elődje. Hírhedt erőszakszervezet volt a Szovjetunióban). A székesfehérvári Regős Ferencné éppen március 23-án született, ám számára ennek a dátumnak érthetően súlyos üzenete van.

- Szörnyű az emlék, amikor az orosz csapatok bevonultak a városba - idézte fel az egykori napokat kérésünkre a nyugdíjas tanárnő. - Azzal kezdődött a felszabadítás , hogy a szomszédunkat a szemünk láttára lőtték fejbe. Minket is a falhoz állítottak, de én annyira visítottam, hogy végül élve hagyták a családot. Golyózáporban menekültünk a Rákóczi úton lévő Bebesi-ház pincéjébe, majd kilenc hétig éltünk ott nyolc kiszolgáltatott családdal együtt.

Amikor elhallgattak a fegyverek, az oroszok elkezdték összeszedni a munkára fogható embereket halottakat temetni, vagy más robotra. Regős Ferencné édesapját azonban kiemelték a munkába menő sorból, és nyoma veszett, hiába várták vissza.

- A Bebesi-házba beszállásolta magát egy szovjet GPU alakulat. A tolmács, egy szlovákul beszélő asszony segített, s így tudtuk meg, hogy apámat a Rác utcába vitték, mert valaki azt mondta rá, németbarát. Pedig sohasem volt az. Anyámmal odamentünk, az ottani GPU-hoz. Apámat megkötözve kivezették az udvarra, megmutatták, hogy él, de nem engedték el, és minket sem engedtek oda hozzá. Március 23-án hozták meg az édesapámat félholtan, hordágyon. A születésnapomon.

Regős Ferencné éppen akkor volt hét esztendős.

- Apám annyira össze volt verve, hogy beszélni sem tudott, a nyaka vastagabb volt, mint a feje, kétoldali haskéreg repedése és heresérve lett. Sok évvel később, 1966-ban valószínűleg az akkor szerzett vesesérülése miatt halt meg. Amikor megszólalt, csak azt ismételgette, hogy harminckettő, harminckettő...

Édesapja elmondta, hogy harminckét ember volt vele együtt az egyik Rác utcai ház pincéjében, ő volt a harmincharmadik. A GPU-s katonák sorban, egymás után letérdeltették és tarkón lőtték őket a fal mellett. Talán amiatt merült feledésbe a sorsuk, mert többnyire nem mindannyian fehérváriak, hanem mindenfelől összeszedett foglyok voltak. Őt elengedték, de előtte még félig agyonverték.

- Az a GPU-s tiszt szólhatott az édesapám érdekében, aki abban a házban parancsnokolt, ahol mi elbújtunk, s akitől megtudtuk a hollétét. Nem jöttem rá azóta sem, hová lettek a halottak és kik voltak ők, de minden évben ünnepeltetnem kellett az iskolában a felszabadulást. Képzelhetik, hogy mit éreztem.

A Rác utcai áldozatok száma tehát vélhetően sokkal több volt, mint amennyiről az emlékmű avatásának kapcsán beszéltünk és írtunk. Az alkotás, a kivégzett ártatlan ember árnyéka a falon megőrzi a múltat, s talán nem válik valóra Regős Ferencné félelme, hogy e szörnyű történetet - az utókor tudomása és okulása nélkül -, magával viszi majd a sírba egy ismeretlen napon.