Érdek(es) öngyilkosság (galériával frissítve)

B. Gáspár bezárkózik a fürdőszobába, mert felesége, Vali nem hagyja békén magánéleti gondjaik kitárgyalásával. Mindez a fotelban bóbiskoló anyós jelenlétében történik. Gáspár elkeseredésében öngyilkos akar lenni, eközben megjelenik a polgármester, aki  hasznot húzna Gáspár öngyilkossági kísérletéből. Az esetnek híre megy, a sztorit fölkapja a média, megjelenik a butácskán fontoskodó riporternő, aztán az elfelejtett popdíva, aki Gáspár révén akar újra címlapra kerülni, megérkezik a sztár pszichológus és ugyancsak üzletet ajánl az öngyilkosjelöltnek, belép a képbe a költő, aki a könyvkiadást népszerűsítené Gáspár halálával, s végül megérkezik Pál, a médiaszemélyiség...
Erőteljes látleletet kapunk a (nem csak) magyar, érdekelvű, párkapcsolati, szellemi és gazdasági csődökkel teli valóságból. Hargitai Iván rendezőt ez is foglalkoztatta:

- A színháznak az a dolga, hogy akár komolyan, akár vicces formában, de megszólítsa a nézőket. Akik nagyon szeretnek felhőtlenül nevetni, ám az a tapasztalatom, hogy ha komoly történet van a humor mögött, és a szóviccek helyett a helyzetek munkálnak, az sokkal izgalmasabb. A színház kérdéseket tesz föl annak kapcsán, jó-e az, ahogyan a dolgaink mennek. És úgy tűnik, hogy sajnos nem jól működik a világ körülöttünk, tehát van miről beszélni.

- Van miről beszélni, ez biztos, de talán akad olyan néző is, aki inkább feledné a valóságot egy színházi estére. Erről mit gondol?

- Amióta világ a világ, a színház mindig ilyen volt. Szophoklész azért írta meg az Antigonét, mert akkor az abban ábrázolt volt a probléma, és Moliére vagy Shakespeare is ugyanígy gondolkodott. Az utóbbi száz év az igazából, amikor mindenféle korból veszünk elő darabokat, ez nagyon jó, de a színház korábbi ezer évére nem volt jellemző. Az embert társas lénynek találták ki. Azzal, hogy beszél a problémáiról, még ha nem is oldja meg azokat, de legalább hangosan gondolkodik róluk. A színháznak tehát ez is dolga, hogy "beszélgessen", fölvesse, és ne eldugja a témákat, viccel, tánccal, zenével tálalja. Ez a természetes állapot, a nem beszélés szerintem mindig a nem természetes állapot. S ha megoldást nem is tud adni a színház, segíthet, mert a néző rájön: nincs egyedül a bajával.

-  Milyen elképzeléssel kezdett neki a rendezésnek?

 - Ez egy nagyon vicces darab, a jambusokkal és rímekkel. Tasnádi István így fogalmazza meg egyrészt, hogy jó-e vagy sem ebben a világban élni, másrészt mi minden van, amitől az ember egyszer csak rosszul érezheti magát. Továbbá bemutatja, mások miként akarják kihasználni a helyzetet. Nagyon bizarr, izgalmas humorú szatíra, ez a fajta drámaírás, színjátszás szerintem a legjobb komédiabeli hagyományokat folytatja. A verses forma elemeltséget ad a történetnek. Mintegy bekeretezi a problémát, és a közönség olyan kellemes távolságtartásba kerülhet, hogy nem szorongva, hanem nevetve nézi végig a darabot. Hátra tud dőlni, és megtudhat valamit magáról. A szöveget döntő többségében megtartottuk, hiszen a verses forma eleve kötött. Nagyon lehet szeretni, mert zárja a színészt és a rendezőt, formát ad, másrészt hallatlan szabadságot biztosít.

-  A társulatot már ismerte, dolgozott itt néhányszor korábban. A szereplőket mennyire volt könnyű megtalálni?

- A darabválasztásban az is szerepet játszott, hogy ez igazi csapatmunkát követel. Korábban itt inkább olyan előadásokban csináltunk, amelyekhez 3-4 ember kellett. Majdnem mindenkivel dolgoztam már, megvolt az elképzelésem, melyik szerepre kit választok. Darabról darabra ismertük meg egymást, kialakult egy közös nyelv, ami elmélyültebb, szellemesebb munkát tesz lehetővé. Az, hogy az anyóst például egy férfi, Kozáry Ferenc játssza, szintén olyan gesztus, ami az előbb említett elemeltséget, távolságtartást erősíti, segíthet abban, hogy az ember rálásson kívülről magára. A történet néhol abszurdba megy át, amihez illik is ez a megoldás.

A Vörösmarty Színház honlapja ide kattintva érhető el!