A romantika betegség?

 Előtte azonban  a nézőnek saját tükörképével kell szembesülnie. Mondhatom, nem túl jó érzés, és ezt az előadás alatt  többször eljátsszák velünk a Vörösmarty Színház  Stúdió Színpadának parányi terében. Hát igen, nem feltétlenül öröm  szembenézni magunkkal sem így, sem úgy.  Aztán felgyúlnak a fények, eltűnünk a képből, és rögvest megállapíthatjuk, hogy  ez bizony időtlen, kortalan tér, hasonlóan kortalan  jelmezekkel és rekvizítumokkal. Gőzölős  vasaló, porszívó,  öngyújtó,  a háttérbe vetített effektek és filmrészletek. Középen üveg terrárium, benne műszőrmével letakart-beburkolt zongora. Amely lehet hangszer, ágy, asztal,  ebben a bezárt világban körülötte és rajta történik minden.
De hiszen  Joachim József  magyar hegedűvirtuóz 1853-ban mutatta be a fiatal, ragyogó tehetségű Johannes Brahmsot   Robert Schumannak és a feleségének,  a híres zongoraművésznek, Clara Wiecknek. Ám hamarosan kiderül, nincs ezzel semmi baj, vagyis nem erőszakolt  aktualizálásról és modernkedésről van szó, hanem igen tudatos rendezői koncepcióról. Galambos Péter  továbbgondolta azt az ötletet, amelyet egykoron, még a Szurdi Miklós-éra elején, a Szeget szeggel című  előadásban használt. Vagyis a szereplőket  egyfajta tévéjátékba vagy inkább élő valóságshow-ba ültette-ülteti be. Számomra  ezt bizonyítja, hogy látványosan, hangsúlyozottan a szemünk előtt  ragasztja fel  Brahms arcára Joachim a fejmikrofont, bekapcsolva őt a technikai térbe, és ugyancsak egyértelmű mozdulattal szabadul meg Schumann a ketyerétől az elmegyógyintézetben, amikor úgy dönt, kilép ebből az életnek  csúfolt szánalmas színműből. Megjegyzem, a rendező és a színészek érdeme, hogy többnyire sikerül a truváj: a zárt világban  és a külső térben  mutatott  előadásmód, stílus finom kontrasztja.

  Az elismert zongoraművész, Israela Margalit egyszercsak úgy döntött, ír egy színdarabot. A Trió  sikert aratott.  Érdekes, jó darab, elsősorban azért, mert jóval több, mint egy szerelmi háromszög, noha Brahms és Clara Schumann szerelme önmagában pikáns téma. Ezen túl azonban azt is boncolgatja, összeegyeztethető-e a   család és a szenvedéllyel űzött hivatás? Megbocsátható-e a tehetség önzése?  Más zsenialitását kihasználva és arra rátelepedve meg tudjuk-e újítani a saját életünket? Hát igen, amikor Schumann megpróbálkozik ezzel, rá kell jönnie, hogy végképp bezárta magát  saját konok ízlésébe és rögeszméibe, amikor orrba vágja őt a  rideg élet, rádöbben: a romantika betegség. Szó szerint őrületbe vivő  felismerés ez, hiszen  arról szólt egész  világa.
  

Szépen kitalált, összerakott bemutató  ez, hatásos ritmusváltásokkal. A hosszan kitartott jeleneteknek azonban ára van: az obligát csúszással  és szünettel együtt  háromórás az előadás. Hogy mégis csak ritkán éreztem hosszúnak, az a rendező-díszlettervező Galambosnak  és persze a négy színésznek köszönhető. Bevallom, tartottam tőle, hogy a mindig iszonyú belső feszültséggel játszó Kuna Károly (Schumann)  néha túllő majd a célon. Nos, jelentem, ezúttal  meggyőzött, jól sáfárkodott indulatokkal és csöndekkel, alakításának mélysége van, sőt, öniróniára is futja erejéből. Tóth Auguszta (Clara Schumann) többedszer győz meg arról, hogy kitűnő színésznő,  sokféle "hangszert" képes megszólaltatni, játéka vibráló és érzékeny.  Pál András (Brahms) vendégszínészként igazolja, hogy jó választás volt. Sármos és visszafogott, fölényes és tisztelettudó, szenvedélyes és  cinikus egyszerre. Csizmadia Gergely most is meggyőző és  magabiztos, pedig az ő szerepe a legkevésbé hálás a Trió négyeséből.
 Volt egy-két szövegbaki az első előadáson, de ez nyilvánvalóan nem a dilettantizmus (!) számlájára írandó. A Trió ugyanis sikert aratott, jól fogadta a közönség a péntek esti premieren.