A Himalája vándorának teste

Hazaért: Dunaújvárosban van Matulai György, aki az elmúlt hónapokban megjárta a városunktól a nepáli Katmanduig, és tovább: az indiai Dardzsílingig vezető, nyolcezerötszáz kilométeres kerékpárutat. Amelyből kimaradt Pakisztán, bizonytalan közállapotai miatt. Matulai tizenöt kilót lefogyott, arca, karja, lába napégette lett és még csak a teste van itthon...

Pekarek János

Matulai György (aki az orosházi  Lénárt Léna Ferenc barátjával kettesben kerékpárral megjárta a Magyarország-Nepál útvonalat) szerdai hazaérkezése után végre kelkáposztafőzeléket evett fasírozottal.
Ez azért érdemel külön említést, mert a több mint háromhónapos távolléte alatt sms-ben tartotta a kapcsolatot élettársával - aki viszont a roppant szűkreszabott, ráadásul sajátos rövidítésekkel tűzdelt közlemények végén szereplő ilyen betűcsoportokat, mint FAS, és FŐZ, sehogy sem értette.
Azonban ismerte párja gusztusát, és ezért a fogadtatásra eleve fas-al és főz-el készült...
Miközben mi, az expedíciót figyelemmel kísérő hátramaradottak mindannyian biztosak voltunk abban, hogy Matulai, aki ötvenhét évesen vállalkozott erre a kerékpártúrára, soha többet az életben nem fog biciklire ülni. De már tegnapi, első dunaújvárosi találkozásunk alkalmával zokszó nélkül pattant fel a szobai edzőbicikli nyergébe. Bár kissé kényelmetlennek érezte azt  lévén szélesebb a másikénál.
Amelyet Moszkvában   nem voltak hajlandók felvenni a menetrendszerű repülőgép csomagterébe. Ám, miközben én személy szerint meg voltam győződve arról, hogy a derék orosz vámtiszt valamelyik fiának szánja a világlátott járgányt, szülinapi ajándékul - valójában csak egy tehergép fedélzetére expediálta azt, s így alig két órával a személyszállító gép landolása után a biciklik is megérkeztek Magyarországra.
Mégsem fotózhattuk le a Himaláját  megjárt, erősen amortizálódott gépeket. Azok ugyanis most a pesti bicikliboltos és kerékpárkonstruktőr barát műhelyében nyerik vissza közúti közlekedésre alkalmas formájukat. Új fékek, új nyereg, új abroncsok...
De sebaj: Matulainak a szobabiciklin kívül van egy bevásárlós, meg egy Európában használatos járgánya is. És  fenntartja, hogy autó helyett kerékpárral jár mindenhová, ahová csak lehet.
Márpedig ez a mindenhová, Nepál érintése után, ugyebár, eléggé tág fogalom...


Igaz, legközelebbi útja a jövő héten csak (?) a Szelidi-tóig fog vezetni. Ott nyaral a családból jónéhány ember - s miért is kellene sok poggyásztól  elvenni a helyet a kocsiban egy ember szállításával? Egy olyan ember szállításával, aki biciklizni is tud?
De azért Gyuri, akit mostanában majd minden szembejövő megállít a dunaújvárosi utcán, gratulálva neki a nepáli úthoz,  és főleg: a visszatéréshez, tehát Gyuri megígérte hosszan tűrő kedvesének, hogy a  jövőben Európát nem hagyja el kerékpárral.
Bár, ha belegondolunk: Európa az Urálig, sőt, az Északi-sarkkörön is egy kicsit messzebb terjed!
No, de az út legérdekesebb tapasztalata volt Matulai számára, hogy a mifelénk oly keveset emlegetett Törökországban félelmetes tempójú és méretű építkezések zajlanak - amelyek kerékpáros világutazónk szerint még sok meglepetést fognak okozni a válságban tántorgó földrészünknek!
Iránban viszont többször átélték azt a félelmet, amelyről sms-ben, mégannyira rejtjelezve sem mertek írni: katonák kísérték őket terepjárón, tucatkilométereken át, figyelve: fényképeznek-e?! Nem, mintha a sivatagon és az út mellett húzódó falon kívül bármit lencsevégre lehetett volna kapni. Ám megrázó élmény volt, hogy egy kisvárosban elvették az útlevelüket, majd kövessenek! felkiáltással eliramodott azzal az őrjárat  terepjáróval. Kövesd a járőrt biciklin, sötét sikátorokban, kilométereken át, a viszontlátás reménye nélkül... Hogy aztán vigyorgó kiskatonáktól kapd vissza az életedet jelentő okmányt!


Ám az út legrémisztőbb szakasza mégis Indiában következett. A kontinensnyi, s nálunk  manapság csak  dinamikus fejlődéséről elhíresült ország bizonyos vidékein még az is megfordult Matulai fejében, hogy: nincs Isten! Mert, ha lenne, akkor nem engedné, hogy emberek ekkora nyomorban tengődjenek! Európai  elképzelni nem tudja azt, állítja Gyuri.
És itt kell tapasztalnom, hogy ez az expedíció valamit megváltoztatott ebben a fanyar humorú, de mégis mindig vidám emberben.
Nem talál szavakat.
No, az is igaz, hogy lefogyott tizenöt kilót (kopog a szappan a hátán!, mondja barátnője)  de, hogy könnyek gyűljenek a szemébe, amikor az utcán kolduló-rabló indiai gyerekekről beszél, az, khm, legalábbis szokatlan.
S persze az étel! Ami Törökországban csodálatos, mondja: oda még egyszer visszamegy (ha nem is föltétlenül kerékpáron), mert minden patyolattiszta, az utolsó faluban is, a pincér kötényétől az asztalig  míg Indiában fölöslegesen, íztelenül méregerős! A magyar paprika, bár csípi a szájpadlást, mégis ízes. Azonban az indiai csili (más fűszerekről nem is beszélve) csak az ajkakat csípi, de íze: nincs.
Mégis Nepál a csúcs! A hegyek. A tisztaság. (Ismerik a szemétgyűjtőt!) A mosolygó emberek.
És ide tartozik apja emléke is. Aki mindig Nepálba vágyott. S akinek vágyát Gyuri most teljesítette. Gyerekkori játékszerén, sporteszközén, rajongásig szeretett kerékpárján. Mondja merengve. Bár még csak a teste van itthon.
A lelke...?

Matula Györgyék kalandjairól itt olvahatnak!

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!