Milyennek látnak minket a külföldiek?

Mi magyarok jól ismerjük, vagy legalábbis ismerni véljük a külföldiek rólunk szóló, nem mindig pozitív vélekedéseit. Vajon  sértett nemzeti önérzetünket igazolják-e a nálunk élő,  vagy éppen letelepedési engedéllyel a megyénkben  tartózkodó, netán  az ittmaradás szándékával kacérkodó, külföldi származású emberek velünk kapcsolatos tapasztalatai?  Vagy  éppen  ellenkezőleg, cáfolják azt? Megkértünk egy oroszországi  származású sportolót, két  Lengyelországból érkezett főiskolai hallgatót, egy Kínát hazánkért maga mögött hagyó étteremtulajdonost és egy német ügyvezető igazgatót, hogy összegezzék:  milyennek látnak bennünket, magyarokat a mindennapokban.

A sportbarátok, különösen a fehérvári női kézilabdacsapat, az Alcoa FKC RightPhone szurkolói nagyon jól ismerik és szeretik az orosz állampolgár Krisztina Triscsukot. A 25 éves kiváló átlövő - többször felvetődött, hogy akár magyar válogatott is lehetne - Szentpétervártól 260 kilométerre, egy kis településen élt a családjával. Tehetsége viszont már akkor megmutatkozott, így került 13 évesen Moszvába, ahol hét évig egy olimpiai iskola tanulója volt. Ezt követően, 2004-ben került Veszprémbe, majd 2005 novemberében lett a fehérvári klub játékosa, így rendelkezik magyarországi tapasztalattal.
- Milyenek a magyarok? Amikor ide érkeztem, azonnal feltűnt az emberek kedvessége, amikor bementem egy üzletbe, mosolyogva üdvözöltek. Őszintén szólva meglepett, hiszen Oroszországban is kedvesek az emberek, de a magyarok  sokkal nyitottabbak. Sokszor hallani, hogy depressziós nép a magyar, de ezt én nem tapasztaltam. Pályafutásom során már sok országban jártam, de nekem Magyarország, Székesfehérvár  nagyon bejött, remekül érzem itt magamat. El tudnám képzelni az itteni jövőmet, az életemet, hiszen Fehérváron már sokkal több barátom van, mint szülőhazámban, és ez is nagyon sokat segített, amikor a súlyos sérülésem után megműtötték a térdemet. Fehérváron abszolút  itthon érzem magamat, csak a szüleim hiányoznak, akiket évente kétszer látok. Pont most voltam náluk, mínusz 25 fok hideg volt és derékig ért a hó. Itt az időjárás is sokkal  barátságosabb. Erősen gondolkodom a magyar állampolgárságon, lehet, hogy hamarosan be is adom a papírokat - mondja Krisztina Triscsuk. 

Montesqieu, a 18 században élt francia filozófus úgy vélekedett, hogy a magyar híres szabadságszeretetéről, nemes és nagylelkű jelleméről, hősi bátorságáról. Vendégszeretetének legendás híre van. Messze földön híres vendéglátó kedvünket tapasztalta a Kodolányi nemzetközi tanulmányok szakán tanuló két lengyel Erasmus-os cserediák, Aleksandra Zablocká és Karolina Ciecinra is. Karolina több mint egy éve,  Aleksandra 3 hónapja ismerkedik a várossal és lakóinak életstílusával, szokásaival, jellemvonásaival. Állításuk szerint a magyarok hangulata, beállítottsága nem sokban tér el a lengyelekétől, ezért könnyen megy nekik a beilleszkedés.
- Mi is ismerjük azt a mondást, hogy lengyel-magyar két jóbarát, és ez  így is van.  Velünk mindenki nagyon  barátságos. De  azt gondolom, zárkózottabbak vagytok,  megtartjátok a  három lépés távolságot. Szerintem  nincs tipikus magyar karakter - mondja Aleksandra. - A nyelvi korlátok számunkra olykor  gondot okoznak, legalábbis Fehérváron. A múltkor például egy hatalmas hipermarketben egyetlen embert sem találtunk, aki tudott volna nekünk segíteni. Budapesten valamivel jobb a  helyzet. Ami a magyar lélekkel kapcsolatos előítéletet illeti, szerintem a németek sokkal pesszimistábbak nálatok. A mi ismerőseink kifejezetten pozitivak, optimisták és nagyon vendégszeretőek. A minap is egy lecsós bulit tartottak  nekünk a barátaink, és nem engedtek felállni az asztaltól, amíg pukkadásig nem ettük magunkat. A fehérváriak tényleg nagyon aranyosak, de a város maga  nem túl  mozgalmas Krakkóval összehasonlítva.  A főiskola és a sok fiatal  ellenére mégiscsak unalmas - összegzi Karolina.

De nemcsak tanulni érkeznek külföldiek hozzánk. Egy 34 éves kínai fiatalember  a jobb megélhetés reményében eljött szülővárosából, és éttermet nyitott a belvárosban. Zhang Hai Biao és felesége már tizenegy éve él Fehérváron, így alapos betekintést nyert már a magyar mentalitásba és hangulatba.
 - Velem általában kedvesek, jóindulatúak az emberek, csak elvétve találkozom ellenséges, irigy megnyilvánulással. Én is szeretek itt mindenkit, kivéve azt, aki kiszúrta nemrég az autóm gumijait -  mondja. Furcsállja, hogy a kínai városok népsűrűségéhez képest kevesen élnek a városban.
- Nagyon szeretem az itteni, tiszta levegőt. Ahonnét én jöttem, Wen Zhou-ból,  a  sok gyár miatt  nagy a szmog. Én nem látom az  embereket rosszkedvűnek, talán azért, mert nálam örülnek a finom ételeknek, és nincs miért szomorkodniuk. Nem gazdag ország, de jó kis ország, és jók benne az emberek - mondja magyarul, mosolyogva.
Christian Hartl az egyik vezetője  a Dräxlmaier móri gyárának. Az ügyvezető igazgató 1998 óta dolgozik a 20 országban 34 ezer főt foglalkoztató, az autóiparba beszállító cégcsoportnál. Alig több, mint fél éve érkezett  Mórra, ahol meglepte, hogy német ajkú a település. Azóta kétszer már a feleségét is elhozta a városba.  A magyarokat   barátságos, nyitott embereknek  ismerte meg. A móri gyár dolgozói jól képzettek, magas szintű szakmai tudással rendelkeznek -  mondta el  korábban lapunknak.

A leggyakoribb sablonok

Önbizalom kell, hogy legalább magunkat ne ismerjük félre! - jegyzet

Sajnos nagyon kevés hiteles  történetet ismernek rólunk és múltunkról  a külföldiek. De ezen nincs mit csodálkozni, amikor még az egyébként  korrektségükre 'oly büszke britek  (és  ismeretterjesztő csatornáik) is rendre ellenőrizetlen, hamis információkkal intézik el a Kárpát-medence térségének történelmét. Az elmúlt évszázadról például  nagyjából azt ismételgetik, hogy német csatlósok voltunk, egy fasiszta nemzet, amely szügyig gázolt a népirtásban a második világháború idején. És ezt többnyire olyan ország fiai állítják,  amelyek szövetségesei és fegyverellátói voltak Sztálinnak: akihez mérten Hitler gyenge kezdő volt, ha egész népeket kellett eltörölni a föld színéről. Furcsa volt ezt  a bosszantó  tudatlanságot  tapasztalnom az  Egyesült Államokban és Kanadában járva. Arrafelé többször a  fejemhez vágták a mi bűneinket, amire általában visszakérdeztem: aztán hová tűnt  innen több száz indián törzs? Mert népirtásból ugye jelesre  vizsgáztak  az amerikaiak, csak éppen már szelektív az emlékezetük. 
Az, hogy  a külföldiek félreértenek minket, még megemészthető valahogy: hiszen kis nép vagyunk, nem mi fújjuk a passzátszelet, nem mi irányítjuk a világot.  Bosszantóbb, ha magunk értjük félre magunkat. Orvos barátom egyszer arról háborgott, hogy nem érti  a magyarok nagyképűségét, fennhéjázását.   Nem tudtam meggyőzni tévedéséről. Arról, hogy mindenféle kimutatás   alapján éppen  kishitűség jellemzi honfitársainkat, akik majmolják az idegent, mert úgy érzik, mindenki jobb nálunk.  Talán már gyógyulunk ebből a betegségből is.    

Tihanyi Tamás