Mázli

Amikor kivilágosodott, megetetett, aztán elment. Így az egész napot magányosan töltöttem a lakásban, többnyire alvással. Alig vártam, hogy végre besötétedjen, mert tudtam, akkor visszajön. Így is történt: belépett az ajtón, megtöltötte a tálkámat, és kitisztította az almomat. Miután megettem az ételt, és illatanyagot hagytam a tálcán, odamentem a kétlábúhoz, hogy hozzábújásommal jelezzem, mennyire hiányzott. Mi tagadás, reménykedtem némi simogatásban is, ám akkorra rendszerint már elaludt. Furcsa volt ez a légkör: egy helyen éltünk, mégsem tudtunk együtt tölteni időt.

Talán ez lehetett az oka, hogy egy nap minden megváltozott. Amikor megfogott, öröm töltött el. Azt hittem, végre ölbe vesz és megszeretget – ám ehelyett egy pici, sötét dobozba rakott, ahol alig fértem el. Féltem. Minden mozdulatra összerezzentem, s alig vártam, hogy kiszabaduljak. Úgy tűnt, hosszú idő telt el, mire végre kinyitották a tetejét. Idegen szobában találtam magam, ahol rengeteg másik macska volt, néhány kaparófa, meg egy különös hőláda, aminek tetején egymást lökdösték a cicák, hogy elférjenek. Mire észbe kaptam, a kétlábúm már elment. Ez a hely más volt, mint az előző: gyakrabban kaptam enni, és volt társaságom. Néha ismeretlen kétlábúak jöttek, akik simogattak, beszéltek hozzánk, és egy-egy szerencsést magukkal vittek. Igaz, egyikünk sem tudta, mi történik azzal, aki kijut a szobából - hisz az ajtón túlról még senki nem jött vissza -, és azt sem, mit hoz a holnap. A hőláda kellemes meleget ontott, így a rajta fekvésért versenyeznünk kellett, éppúgy, mit az ételért, amiből az ehetett többet, aki előbb ért a tálhoz. Eleinte szokatlan volt, hogy osztoznom kellett az alomtálcán és az élelmen, ám idővel megszoktam. Zavart, hogy nincs, akihez kötődhetnék, hiszen mindig más kétlábú jött a szobába.

Egy nap azonban egyszerre több is kétlábú érkezett, akik mindannyiunkat megsimogattak. Éreztem, hogy ez a nagy lehetőségem, velük kell mennem! Igyekeztem felhívni magamra a figyelmüket. Olyan hangosan kezdtem dorombolni, ahogy csak tudtam, majd, amikor ez is hatástalannak tűnt, felmásztam az egyik kaparófára. A hozzám legközelebb álló törpe kétlábú fején különös szalag csillogott a fényben, s kíváncsi lettem, hát ráugrottam. Ő az ijedtségtől felsikított, mire az idősebb kétlábú odafordult, és óvatosan felém nyúlt, majd levett a törpe fejéről. Cirógatni kezdett, ám, mire elkezdtem élvezni, letett a földre. Csalódottan néztem föl rá, míg ő beszélni kezdett a többi kétlábúhoz, majd velük együtt kiment. Reményvesztetten gömbölyödtem össze a sarokban. Arra gondoltam, soha nem fogok innen kijutni. Összezavarodva néztem, ahogy visszajönnek. Pánikba estem, amikor megláttam a kezükben egy ahhoz hasonló dobozt, amiből ide kerültem. Minden tiltakozásom ellenére beletettek, és rám zárták a tetejét, ezzel elzárva előlem a fényt.

Rettegve vártam, hogy újra világos legyen, és reménykedtem, hogy nem egy még rosszabb helyre kerülök. Amikor újra kivilágosodott, ismét idegen helyen találtam magam, ahol kellemes illat fogadott. Ennek ellenére féltem elhagyni a már ismerős, bár kényelmetlen és barátságtalan dobozt. Vártam egy ideig, s mivel semmi nem történt, úgy döntöttem, teszek egy próbát, és előbújok. Mivel a kétlábúak látszólag nem is figyeltek rám, elindultam az illatok forrása felé. Első otthonomban használt cicatálhoz hasonló edénykében húsdarabokra bukkantam, s boldogan falatozni kezdtem. Épp belemerültem az evésbe, amikor valaki megérintette a hátamat. Megdermedtem. Fogalmam sem volt, mi következik, ám a kéz nem bántott, csak simogatott tovább. Amikor riadtan hátranéztem, láttam, hogy az a törpe cirógat, akinek a fejére ugrottam. Néhány mozdulat után abbahagyta a simogatást, én pedig folytattam az evést. Aznap este bizonytalanul, vágyakozva néztem a törpe fekhelyére, de nem mertem felugrani. Féltem, hogy megharagszanak érte, és visszavisznek előző lakhelyemre, a sokcicás szobába. Tágra nyílt szemmel tűrtem, hogy a törpe felemeljen, és feltegyen puha takarójára, s ott addig simogassa a hátamat, míg lefekszem, majd elnyom az álom.

Azóta ezzel a kétlábú családdal élek. Bőségesen kapok enni, és bármikor összegömbölyödhetek valamelyikük ölében. A törpék örömmel játszanak velem, beszélnek hozzám, és elégedetten hallgatják hangos, hálás dorombolásomat. A szalagos törpe a kedvencem: ő a legkedvesebb, és boldog, ha vele alszom. Visszagondolva hálás vagyok első kétlábúmnak, aki bevitt a sokcicás szobába, s ottani gondozóknak is, akik elláttak és vigyáztak rám, míg ez a család magához vett - nélkülük sosem lenne igazi otthonom. Van egy szó, amit mostanában gyakran hallok. Talán így neveztek el, mert a kétlábúim mindig ezt mondják nekem: Mázli. Különös hangzású szó, nem tudom, mit jelenthet, de különösen szerencsésnek érzem magam, amiért befogadtak maguk közé, és szeretettel halmoznak el.




Kelemen Dóra