Amstaff, avagy a városi terepjáró: Belerúgtak egy kutyába Fehérváron

„A szemébe akarok nézni annak a (....) embernek! Képes volt egy 7 hónapos amstaf lány kutyának a fejébe úgy bele rúgni, az egész orra egy seb!” – ezekkel a „kedves” szavakkal kereste egy gazda a napokban a közösségi oldalakon azt, aki belerúgott „amstaff”, vagyis amerikai staffordshire terrier típusú kutyájába. A történet, mondhatni, mindennapos, egészen egy pontig: a palotavárosi tavak környékén sétáltatta póráz nélkül valaki a hét hónapos amstaff kutyáját. Hamar kiderült a hozzászólások és véleménynyilvánítások tengerében, hogy az eb póráz nélkül volt, úgy szaladt oda egy másik kutyasétáltatóhoz. A történet kardinális pontja ez, pro-kontra érvek hangzottak el: póráz nélküli sétáltatás esetén számítson az ember arra, hogy a kutyáját inzultus éri. A másik oldalról pedig az, hogy de hát kölyök és milyen kedves, aranyos, nem bánt senkit.

Amellett, hogy a köztéri kutyasétáltatást szabályozza a törvény, a közösség is egyetértett abban: aki nem tudja máshogy maga mellett tartani a kutyáját (márpedig egy hét hónaposat elég nehéz), akkor bizony ne csodálkozzon, ha valami történik vele. És ne menjünk el amellett a tény mellett sem, hogy itt egy amerikai staffordshire terrierről van szó. Mondhatnám, „genetikailag nem korrekt” felhozni azt az információt, mely szerint ez egy viadalkutya, melyet a külseje is sugároz: robosztus, erőteljes. Aki ilyen fajtát választ, nem a cukisága miatt választja (azt most hagyjuk, hogy miért) és tisztában kell lennie azzal, hogy ez az állat félelmet ébreszthet másokban.

Ennél persze sokkal több mindent tudnia kellene róla, de manapság az amstaff pont olyan, mint a kocsik közt a városi terepjáró. Inkább díszkutya, amelyre ölebként tekintenek. Ez érzékelhető ennek a konkrét kutyának a gazdáin is, akik maximálisan fel vannak háborodva, hogy valaki orrba rúgta szeretett kis kedvencüket. Kiserkent még a vére is. A pitbull genetikai állományát hordozó amstaff-ot azonban ennél keményebb helyzetekre teremtette – természetesen maga az ember. A buldogba oltott terrier ugyanis mindamellett, hogy megtartotta óriási, buldogokra jellemző erejét és agresszivitását, megkapta a terrierek intelligenciáját és fürgeségét is. Páratlan genetikai párosításnak bizonyult ez, nem véletlenül hívták százötven éve bull and terrier-nek, aminek a másik neve – jé – pitbull terrier volt. Divatos manapság felháborodni azon, ha valaki nem tudja a különbséget a pitbull és az amstaff között, de valójában a tény az, hogy genetikailag nem sok. Közel nyolcvan éve zajlott a tenyésztők, fajtaklubok között a „cicaharc” a témában és vált önállóvá az egyik és a másik fajta. Akkor volt igazán lényeges különbséget tenni Magyarországon a két fajta között, amikor a törvény szerint még veszélyes ebnek számított a pitbull. Nos, akkor sok gazdi hívta előszeretettel amstaffnak a kedvencét. De ma már nincs fajta szerinti veszélyességet jelölő terminus. Pedig ezeket a kutyákat vagy száz éven át gladiátor összecsapásokhoz hasonlatos viadalokra használták, tenyésztették. Vajon elég lenne pár év, évtized ahhoz, hogy ez az erőteljes harci jellem kikopjon a génállományukból?

Aligha. Persze az szintén a tudomány témakörébe tartozik, hogy vajon milyen arányban alakítja egy amstaff jellemét a génállománya és mennyiben befolyásolják a környezeti tényezők, hatások. Egyedenként és bizony helyzetenként változó ez is – mert ki ne hallott volna a „nem tudom, mitől kattant be” magyarázatról egy-egy tragikus eset után? A wikipédia azon megfogalmazása pedig, hogy „általában eléggé engedelmes”, nem éppen arra ad okot, hogy száz százalékosan behívhatónak nevezzük.

Szóval ez az a minimum, amit az amstaff gazdinak tudnia kell. Együtt élni egy ilyen állattal nem az ölebet cirógatok kategória. És igenis tudomásul kell venni, hogy félnek, tartanak tőle az emberek – s ehhez joguk van. Nem kötelessége senkinek eldönteni egy felé szaladó amstaff esetében, hogy mennyire csóvál és épp milyen üzenetet hordoz a tartása. A fenti eset gazdája pedig éppen úgy reagált, ahogy a sztereotípiák előírják: harci kutyaként „kattant be”, és nem mérlegelve semmit, akart a másik – magát és kutyáját védő – fél szemébe nézni, de piszkosul. Korrekt lenne itt az a kérdés, hogy vajon abból intelligens beszélgetés kerekedett volna?