Szász László, fehérvári autóversenyző a hegyi versenyek „ásza” maradt

Ez itt téli időben síelők paradicsoma, ezúttal azonban egészen más dolgunk van errefelé. A benzingőzt még nem érezzük, a dübörgést még nem halljuk, de tudjuk, versenypálya kanyarog a fák között, és a depó egy valamikori kőbánya: a fehérvári autóversenyző, Szász László és csapata a katlan végében alakította ki helyét, ott parkolták le a buszt és állították fel a sátrat. Beköszönünk, aztán irány a pálya dereka, ahonnan viszonylag jól belátni mindent.

Hosszú órák telnek el, mire a hegyről ismét a depóba érkezünk, ahol a segítők – Sziklai, Fekete, Molnár és Svajda – épp a gumikat takarítják le az utolsó futam után: a fekete anyagba mélyen beékelődtek a pályára felverődött kavicsok.

És ez nem jó, nagyon nem jó. Semmi sem az, ami egy versenyző életét veszélyezteti: épp elég baja lehet egy szerpentinen, ahol nincs hová menekülni. Laci a szoros pilótaruhát, majd a tűzálló maszkot fejti le magáról.

– Nem először autóztál ezen a Pozsony melletti pályán…

– Bizony nem, 1996-ban indultam itt először. Új volt akkor még a Forma 3000-es, sikerült is nyernem, ráadásul pályacsúccsal. Azóta ha nem is kihagyás nélkül, de 15 alkalommal biztosan szerepeltünk már itt: dobogós és első helyek egyaránt jellemezték a futamokat.

Ahogyan Lacival mennek az évek, egyre kevésbé tolerálja, ha hibákat lát maga körül. Persze ez talán annak is köszönhető, hogy több versenyző barátja halálában mások tévedése játszott közre.

– Nagyon rosszak a körülmények, rengeteget romlott a pálya minősége még tavalyhoz képest is, és ha a kocsi a levegőben van, nem lehet lefékezni. Összetettben második lettem, az osztrák bajnokit, mert most itt ilyen értékelés is volt, megnyertem, de ennél gyorsabb nem lehettem.

Ebben tőle független technikai okok játszanak közre, akár Fa Nándornak az utolsó Vendée Globe-on. Ott a gyorsabbra tervezett hajó, itt a gyorsabbra épített autó befolyásolta az eredményt.

– Amikor én itt 1996-ban megjelentem, ütőképes autóm volt, amivel lehetett nyerni. Azóta elkészültek a „cés”, hegyi versenyre továbbfejlesztett autók. Azokkal már olyan pilóták is elém kerülhetnek, akiket régen simán legyőztem.

– Ahogy teltek az évek, mennyire változtál meg, mennyire kopott a figyelmed?

– Lassulnak a dolgok, igen… Főként, amikor túljut az ember egy újabb helyzeten, ami után rájön, hogy megint volt egy születésnapja. Ezért igyekszem fejben úgy összerakni a futamokat, hogy azok a leggyorsabbak, de a lehető legbiztonságosabbak legyenek.

– Nyilván, mert több barátod is meghalt már a pályán.

– Ezt ugyanúgy túl kell élni, mint minden mást az életben. Látni, hogy a barátok egy pillanat alatt távoznak el, ráadásul emberi hibák miatt, amikor nem jeleztek előre egy veszélyt, amit lehetett volna.

Aztán Laci arról beszél, hogy egy verseny nem a rajtnál kezdődik el. Rápolti Gyula, a triatlon világbajnoka, Fehérvár díszpolgára az erőnlét megszerzésében segítette. De például ahhoz is fel kell készülni, hogy megvívjon egy vámossal, aki a versenyautót nem akarja tovább engedni. Sok apróság, tucatnyi akna az úton.

– Még mindig eszedbe jut az esély, a Forma 1 esélye, hogy miért nem sikerült?

– Akkoriban, a rendszerváltás korszakában sok szempontból megváltoztak a dolgok, a nagy cégek nem látták értelmét egy ilyen vállalkozás támogatásának, inkább kifizették a pénzt egy televíziós reklámkampányra. Nem csak előttem, sokak előtt lehúzták a rolót. Saját vállalkozásba fogtam, de az az álom gyorsan szertefoszlott.

– Tapasztaltam, hogy amerre jársz, szeretnek.

– Főként Ausztriában, Horvátországban és Svájcban. Megtörtént, hogy az osztrák újságba többet írtak rólam másodikként, mint az első helyezett sajátjukról, és magyar nagykövetnek tituláltak. De megtörtént az is, hogy itthon pályacsúcsot futottam, de elfelejtették leírni. De azt is túléltük. Egyébként az üzleti kapcsolataim miatt is sokat utazok, főként Olaszországba és Japánba, egy jeladóval is alig tudna követni, akinek ez lenne a dolga.

– Hogy kerültél Dubrovnikba, miért ottani egyesület tagja vagy?

– Volt egy zűrös időszak az életemben, amikor úgy éreztem, nem találom a helyem, s úgy döntöttem, kipróbálom magam a horvátoknál. Bejött. Azóta öten jöttek utánam. Néha, amikor egy versenyre megérkezünk, arra gondolok, nem jól döntöttem, mit keresek én itt? De amikor beülök az autóba ez megváltozik, és az élmény mindenért kárpótol. Úgy érzem, nem tévesztettem el a helyem.