Vidékfoglaló szelíd szenvedély

A karós-tőkés szőlők között gyümölcsfák teremtek, a szalonnázós, csípős esték mellé évelő hagymát dugdostak maguknak a férfiak a sorokba, borfejtésre jó íznek, kis présházak őrizték a múltat. A parasztos életmód lejártával egy ideig még zöldségeskertek is tarkították a kordonosra váltó földecskéket, s a bor- és csemegeszőlők fajtái is változtak. A régi gazdák kikoptak, páran maradtak mesélni, inni, pinceszerezni, őrizni a folytonosságot. Az elszántabbak fiai is szívesen szőlészkedtek – ez szerelem, életforma, kitartás és rajongás, kinek-kinek más és más. Az asszonyok leginkább szüretkor jártak ki a hegybe, az idősebb generáció szorgalmasabbjai még kapálni is, de a kerti kisgépek mentesítették a nehezebb munkálatok alól a családokat. Néhány lelkes városi vette meg az elárvult, fiúörökös nélkül maradt famíliák foghíjasodó szőleit, s ki-ki vérmérséklete szerint bánt a földdel. Új szőlőt telepített, vagy megelégedett a pázsitszerű fűvel a hegytetőig.

Az idegen igazából nem volt idegen, bár több évtizedes külföldi kanyarral érkezett a hegyre, saját szőlőt telepíteni. A középkorú, életerős férfi látszólag nyitott, valójában mégis zárkózott személyiségével gyorsan betagozódott a szőlőhegy mikrotársadalmába, a többiek érdeklődéssel, némi gyanakvással, de talán inkább kíváncsisággal szemlélték újító szándékát. Bár különleges borszőlőket telepített, bújta a szakirodalmat s az internetet, igyekezett tartani a tradíciókat. Faoszlopokat vert le, mellőzte a betont s az indusztriális megoldásokat, hol ide, hol oda épített kisebb-nagyobb melléképületeket, az öreg pincét persze megtartotta, ebbe

szeretett bele legelébb. Innen indult. Gépei, szerszámai fokozatosan foglalták el helyüket, ő maga szinte mindent maga csinált, részét képezte életében a vidékfoglalásnak ez a sajátkezűség.

A csupasz telek nyárról nyárra lett gazdagabb, zöldebb, a régi terciáknál élettelibb. Aranysárga körték, szivárványos almák, kékszőlő-lugasok, őszibarackfák foglaltak el minden talpalatnyi helyet. Formára alakította a törökmogyorófa-magoncokat, szabályos gömbkoronája volt az egyiknek, csúcsosabb a másiknak – gazdájuknak volt türelme kivárni, míg megnyúltak udvarán a fák. Bírta az ötletekkel és a tervekkel, bár egyre több feladatot adott a kert, s másutt is telepített. Különleges paprikák és paradicsomok burjánzottak a régi fahordókban, gyógynövények lakták be a kihasználatlannak tűnő szögleteket, sarkokat, nyár végi estéken részegítően keveredett a mentaillat a rózsákéival. Mert azt is ültetett az idegen – már nem idegen – vidékfoglaló szelíd szenvedélyében.

Pontosan senki nem tudta, honnan ez a kötődés a neki ismeretlen helyhez, ősei, elődei nem is jártak erre. Az idősödő, markáns férfiarcról nem tudták leolvasni még a nők sem, hogy mi rejlett teremtő földfoglalásában, pedig azoknak nagyobb betekintést engedett zárkózott lelkébe, mint a cimboráknak. Homályos találgatások hangzottak el odahagyott külföldi életről, zúgó nagyvárosról, önként lecsatolt, divatos karórákról, de mindezek megválaszolatlan, nem fontos kérdésekként végül el sem hangzottak.

A legutolsó zajos és vidám szüreten kereste magában azt az örömet, amit a szeptemberek és októberek hoztak el szívébe ilyentájt mindig. A csorranó must, a leendő saját bor, a pottyanó körték, almák, a kitartó mentaillat megfoghatatlan keverékének simogatásában. Mintha most nem érezte volna úgy, mint mindig, mint máskor. De figyelte valaki. Nem is őt, hanem ezt az egészet, ezt a kicsi mindenséget. Helyette fedezte fel újra. A sárga és kék szőlőket, a piros és zöld almákat, a pottyanó körtéket, a mogyorófákat, a présből lustán csorgó mustot, az erőszakosan dongó darazsakat, s a mentákkal, paradicsomokkal a virágágyásban osztozkodó rózsákat. S félig csukott szemmel a markáns szép férfiarcot is. Csak amannak meg kellett fordulnia, hogy észrevegye. Ő pedig kivárta.