Thália temploma és a chips, a popcorn

Állítólag bevételeik kiegészítése végett kénytelenek büféikben mindenféle üdítőt és rágcsálnivalót árusítani. Pedig éves költségvetésük nem összehasonlítható a közép-európai, köztük a magyar színházakéval. Az előadásokra árusított jegyek ára sem tartozik a second hand ruházati cikkek kategóriájába. Népszerű színészeik közül már jó néhányan előadás közben, monológjukat megszakítva, kiszóltak a mobillal felvételt készítő vagy popcornos zacskó gyűrögetésével kellemetlenkedő nézőknek. Az egyik neves londoni rendező bejelentette, hogy színházában zajtesztet fognak végezni, és ha valamelyik termék csomagolóanyagával keltett hang erőssége az elviselhetőnél sokkal nagyobb – az előbbi érték nem ismeretes – üzleti partnereiket arra kérik, hogy más, kevésbé irritáló hangú anyagot használjanak. Feltehetően bisztróik bérleti díja diktálja ezt a megoldást. Nagy tekintélyű brit színészek arra panaszkodnak, hogy a színházakban a színvonalas előadások helyét egyre gyakrabban az ócska musicalek veszik át, többek között azért, mert a nézők az ismert dalokat szívesebben éneklik, pontosabban ordítják együtt a szereplőkkel.

A köztereket, a kulturális közösségi tereket egyre jobban ellepik az elhízott, állandóan zabáló és szomjukat szürcsölve oltó antropomorf alakok. Üdvös lenne, mondják, ha a teátrumok megmaradnának Thália templomainak. Mifelénk, legalábbis egyesek szerint, saját hibáinkból szükségszerűen megcsonkított kis anyaországunkban a fenti szokások a mozikban, cinema citykben és sportpályákon már nagy hagyománnyal bírnak. A színházakban még nagyjából rend, csend és figyelem uralkodik. Nálunk sokszor az előadásokkal van baj. Pimf átírások és fordítások, politikai kiszólások, fogalomcserék – például alkotás helyett alkotmány, vagy filléres tolóajtó ablaküvegére, fordított betűsorrendben, rossz minőségű síkosítóval felvésve: „razs”, vagyis az a rendszer, amelytől havonta fölvesszük a több százezres szubvenciót –, provokációk, szerecsenmosdatás, karaktergyilkosságok. Bajnokok, pintérek és sintérek. Persze, nem vagyunk mi Molnár Gál Péterek vagy Koltai Tamások, Tompa Andreák és Herczog Noémik meg pláne nem, de véleményünk azért lehet. Legutóbb decemberben, a két ünnep közötti héten, Kosztolányi Dezső színházi recenzióit, Keresztury Dezső színikritikáit, és Németh Antal színházelméleti tanulmányait olvasgattam, mintegy szellemi dialízisként.

Ajánlom az öntelt és omnipotens színházi filoszoknak is. Aztán csak tovább a sokszor valótlan és faragatlan filippikák régóta kitaposott útján.