Szélsebesen lopakodók

Roller. Valaha esetleg átmenet volt a sportszer és a játékszer között, nem volt közlekedési eszköz. Hasítottunk rajta, megelőzve több cekkeres nénit, de ha abban az időben egy felnőttrollerrel mentünk volna dolgozni, a járókelők mint szemtanúk fúró mozdulatokat tettek volna a halántékuknál erre a látványra.

Olyan régen volt mindez, és közben nemrég végbement a hagyományos rollerek másodvirágzása, a gyerekek új generációja tapasztalhatta meg, hogy nem annak a lábnak fárasztó a haladás, amelyik hajt, hanem amelyik mozdulatlanul és állandóan egyedül tartja a teljes test- és egyensúlyt.

Lement a nagy reneszánsz, aztán pár év elteltével akkumulátort és lóerőket pakoltak az apró kétkerekűekbe, amik azonnal meghódították a gyerekeket, a fiatalokat, de sok középkorú is szívesen ugrik el vele akár távolabbi úti célokat is meglátogatni. Megdöbbentő, hogy egyik-másik micsoda teljesítményre képes meredek hegyeken, esetleg terepen, akár meglett emberrel, akár gyerekkel. Nesztelen suhannak a sötétben, ahogy egy késői varjú száll, így szinte nincs az az autó, amelyik időben megáll.

Lehet, hogy igaza volt annak a bölcs embernek, aki azt mondta nekem egyszer: – Fontos eldönteni, hogy mit akarunk, hogy kik vagyunk? Ha sportolni vágyunk, tegyük a sportpályán, de ha közlekedni akarunk, viselkedjünk is úgy! Ez jutott eszembe, mikor az anyuka az izmos lóerőkkel felfegyverzett rollerén vagy tizenöttel ment át a zebrán, az önmaga elé állított óvodás gyerekével, miközben összefogta a vezérgép kormányát a retiküllel, az iskolatáskával és a veszélyeztetett apróság hagyományos rollerével.