Kell most a mécses is

Minden esztendőben, amikor az októberi szelek hűvös levegőt mozgatnak, szerte a Kárpát-medencében elindulnak emberek a saját falujukban, városukban felállított ’56-os emlékműhöz, és mécseseket gyújtanak, koszorúkat tesznek le.

Olyan nehezen áll rá a kezem, hogy meg- gyújtsam azt a mécsest, mert úgy érzem, ez a szabadság napja, ahol a boldogság tárta ki a diktatúra dohos ajtajait. Az archív filmeken látom a vidám, mosolygó embereket kezükben zászlókkal, hittel szemükben, mert véget lehet vetni a gonosz időknek. Ez forradalom, amely felháborodással, de békével indult. Virágot, virágokat szeretnék látni, amikor rájuk emlékezem.

Sajnos tudom, ha az önkény beleszagolt a hatalom lábosába, nem engedi annak füleit, tíz körömmel ragaszkodik hozzá, még akkor is, ha a nép nem akar mást, csak szabadon lélegezni. A mocskos terror, látva az emberek örömét, feljött a kínzókamrák mélyéről, hogy a körömtépő fogókat maga mögött hagyva vért igyon, a nemzet kifröccsenő vérét. Tett is azért, hogy a vér folyhasson.

Teletöltött tárakból ugatva repültek a lövedékek, nem kímélve gyermeket, asszonyt, öreget. Békés forradalomnak indult az a menet ott a rakparton, és szabadságharccá duzzadt. És ha azokra a srácokra gondolok, elszorul a torkom – nem kevesebbet, az életüket adták, hogy ma békében emlékezhessünk. Virágot nekem! De most kell az a mécses is, hogy felfogja a könnyeket.