A rettegve imádottról

A köd egy olyat természeti jelenség, ami ezernyi titkot és csodát rejt. Ez a tejfehér pára hangulatot ad a tájnak, függetlenül attól, hogy vidéken, a kertes házak udvarán álló fák csúcsa, a városi panelrengeteg szögletes teteje, vagy a kirándulás közben elénk táruló hegyek orma hasítja fel a leplet.

Ösztönösen szeretjük, mert elrejt minket a kíváncsi ragadozók szeme elől, és ösztönösen féljük, mert elrejti előlünk azokat a bizonyos ellenségeket, amiktől rettegünk. Közben nem tudunk szabadulni a látványától, ezért festjük, rajzoljuk, fotózzuk, videózzuk, és mindezeket megosztjuk a nagyvilággal, mert a köd izgalmas és félelmes, csalogató és riasztó, kézzelfogható, de mégis illékony és látszólag semmi logika nincs abban, hogy hol jelenik meg és hol nem. Van úgy, hogy mélyen fekvő területre érve elfogy, mintha elvágták volna, és van úgy, hogy huzatosnak hitt híd vagy felüljáró úgy eltűnik hömpölygő folyamában, hogy azt hiszi az autós, hogy a semmibe vezető viaduktra hajtott.

De bármennyire is kiszámíthatatlan a megjelenése, az eltűnése és a hatása az emberre, egy biztos: csak a közlekedésben jelenthet gondot, és ezt mindenkinek tudnia kell, aki volán mögé ül. Ha valaki fél menni benne, akkor ne akadályozza a forgalmat, menjen inkább tömegközlekedéssel ezeken a napokon. Aki meg nem fél, az haladjon az út állapotának és az időjárási körülményeknek megfelelően. Csak akkor kapcsoljuk fel az ködlámpákat, ha tényleg köd van, és a hátsókat kapcsoljuk le, ha valaki utolér minket.