Egy tea Kabulban

Ha még tartja magát a vélekedés, hogy az Egyesült Államok a világ ura, ki kell jelentenünk, a legnagyobb földi hatalom élén jelenleg egy demenciában, udvariatlanul fogalmazva időskori elhülyülésben szenvedő ember mondja meg a frankót.

Ezt szakembertől tudom, aki a tévé előtt ülve is könnyedén vonta le ezt a következtetést Bidenről, akit tanácsadók serege vesz körül, tehát nem lehet minden port rajta elverni. Ami ma Afganisztánban történik, az egyértelműen elsősorban Amerika sara.

Először húsz éve jártam ott, a magyar kormány első segélyszállítmányát vittük egy repülőgéppel. A jó szándék megvolt, de a tálib uralom utáni első hónapok káoszában lehetetlennek bizonyult a segély szakszerű kiosztása, így aztán nem csodálkoztunk rajta, amikor Kabul egyik vendéglőjébe térve jó pénzért a saját segélycsomagjainkból készült ételt tették elénk.

Aztán eltelt tizenvalahány év, visszatértem egy másik program munkatársaival. A kórház, ahová mentünk, három mentőautót kapott korábban, de addigra már csak egyet találtunk az udvaron: egy másikkal taxiztak, a harmadikat kilőtték. Elvileg újraélesztést kellett volna oktatni az arra jelentkező önkénteseknek, de senki sem mert a közelünkbe jönni, mert a kórházigazgató szerint tucatnyi öngyilkos merénylő keringett a városban célpontot keresve, s nálunk jobbat csak nehezen találtak volna. Így aztán otthagytuk a nálunk lévő újraélesztő készülékeket, de kötve hiszem, hogy hasznát látták, mert az ő felfogásuk szerint ha Allah elszólít, ember ne avatkozzon a dolgába. Visszamentünk a katonai táborba, nyeltük a homokot, és egy hétig azt néztük, ahogy az Apache helikopterek bevetésre repülnek a hegyek közé. Ezek után érthető, hogy sem személyes tapasztalataim, sem pedig tudásom alapján nem hittem a demokrácia exportjában, amit abból a gyűlölködésből és megosztásból kellett volna megvalósítani, amit annak idején a britek által meghúzott határok teremtettek egy Afganisztánnak nevezett vad területen.

Ami érlelődött, bekövetkezett, a nagyhatalmi arrogancia és butaság semmivé tett húsz esztendőt és annyi pénzt, hogy azt el se tudjuk mi itt képzelni. A különbség csupán annyi, hogy ezúttal minden adományként otthagyott amerikai haditechnika a táliboké, akik köszönik szépen, most már csak egy teát kérnek, mielőtt folytatnák, amit kis időre abbahagytak.