„Régmúlt” korzóművészet, avagy a kompromisszumok határvidéke

Resti Kázmér, a régi vágású utazó (túlkoros ifiúr) az ájult kánikulai sziesztából épp csak felocsúdván az indóház melletti csapszékben kevés frissítőt vett magához, aztán a szokottnál is ábrándosabb tekintetét foncsoros szemüvege mögé rejtve hajtatott be a Város szívébe, hol észrevétlen elvegyült a fel-alá hömpölygő, nehezen meghatározható újpolgárias öltözékű nép között. Szalmafonatú Girardijának karimáját egyszer sem kellett megpöccintenie.

A célszerűen elhelyezett plakátokat böngészvén Resti Kázmér elégedett hümmögéssel nyugtázta a kultúra iránt (is) mélyen elkötelezett nemes és tekintetes Elöljáróság bölcs és megfontolt végzését, miszerint a szörnyű ragály (ellenzéki szirénhangok szerint a Kormány szívtelensége) miatt erősen megcsappant városi kasszából a test jogos örömei mellé garantáltan élvezetes, korzókompatibilis szellemi táplálékot is rendeltek a fel-alá hömpölygő polgárias stb. nép mulattatására.

Resti Kázmér egy mérsékelten árnyas fatörzsnek támaszkodva konstatálta, hogy a Városi Kőszínház, a Ba- lettkarral Kiegészített Filharmóniai Társaság és a Marcona Vitézek Hagyományőrző Egylete a megadott időpontban hiánytalanul leszállította a kívánt portékát, sorrendben a következőket: Az Országalma meghitt, tenyérnyi terén tucatnyi izzadó musicaltáncost, ugyanott két jóvágású, férfinek látszó prózai színművészt, egy rémületesen izgató, nemezsüveges íjászcsoportot, s végezetül a Mellszoborba Öntött Gróf ligetének míves zenepavilonjában kihangosított kamaraegyüttest, amit Resti Kázmér – immár egy lombosabb, ámde kutyák által többszörösen megtisztelt fatörzsnek támaszkodva – első pillantásra trióként azonosított. Az elkövetkezendő két fertály órában ténylegesen egymás után két duó muzsikált, két változóval (csellista és trombitás) valamint egy konstans orgonistával.

Mit is mondhatnánk, mit is mondhatna Resti Kázmér minderről elismerőleg és kritikailag egyaránt?

Resti Kázmér műélvezettel eltelvén, a lenyugvó nap majdnem elviselhető sugarait is élvezve a legközelebbi kávéház teraszán mélázott, midőn jó szerencséje magányos asztalához vezérelte a Városi Lap Kulturális Tudósítóját. Bemutatkozást követően kölcsönös tiszteletükről biztosították egymást, majd néhány korsó jéghideg sör keltette engedékeny hangulatban ringatózva célirányos, baráti megállapodásra jutottak. Ennek értelmében a Korzón történtekről a Lap Hűséges Olvasóit a méltatásban utolérhetetlen Kulturális Tudósító lesz hivatott tényszerűen tájékoztatni, míg Resti utazó inkább csak (vegyes) érzéseiről próbál majd élményszerű beszámolót közreadni.

Sikerül-e vajon? A redakciók néha oly különösek tudnak lenni.

Resti Kázmért a gondolat nem hagyta nyugodni; szállására térve haladéktalanul papírra vetette az alábbiakat:

A táncos fiúk és lányok kellemes meglepetésként váltak ki a hasonlóképpen tucatnyi közönség soraiból. Energikus, ritmikus, bizonyos, zeneileg indokolt pontokon eksztatikus és akrobatikus tornamutatványuk elsősorban villámcsődületre (flashmob) emlékeztetett. Megkapó fésületlenségükből, kimódoltan toprongyos öltözékükből és a műsorközlő hölgy szíves (utólagos) tájékoztatójából megtudhattuk, hogy egy nagyobb szabású, még félkész mű rövidke részletét láthattuk. Miközben a derék fiatalok a helyszínről szórványos taps közepette rendezetten elvonultak, az embernek (Resti Kázmérnak) olyan érzése támadt, hogy a csoport egyenesen a próbateremből jött, mintegy nyilvános edzést tartani, és ugyanoda kényszeríttettek visszatérni további testgyakorlásra, esetleg művészi kidolgozásra. Bízzunk benne, hogy a művészeti vezetőjük velük tartott.

Irodalom. A népnek. A nép közé. Emészthető gyöngyszemek. Ha már a táncból és a dalra fakadásból nyerhető előnyöket kollégáink elorozták előlünk – vallotta be a szóvivő színész –, mi más maradt nékünk, mint a magaskultúrás kacagtatás? Kezdjük talán Karinthyval? De mi lesz, ha nem ismerik fel a közismert Ady-paródiát? (Nem ismerték fel. Resti Kázmér nem tartotta ildomosnak bekiabálni.) Próbálkozzunk talán Verebessel, az univerzális művészmágussal? Lendületes halandzsaszónoklat, vitriolos gúnyirat, bele minden létező politikai közszereplő arcába: úgy kell nekik! Ezt mindenki érti, szereti. Nem, nem, és nem nevetnek! Resti Kázmér kuncog egyedül, de ő sem Verebesen, hanem újólag csak Karinthyn: „Kiszera méra bávatag, avagy adja már ide azt az öt Koronát!”

Nincs más hátra, bedobjuk Parti Nagyot, a Ma Élők Legnagyobbikát, és kéjesen elszörnyülködünk az újgazdag balatoni vendéglős, Sózó Pityu égbekiáltó bunkóságán. Ezt mindenki érti, szereti, aki nem bunkó. Márpedig a jelenlévők között senki sem az.

Vitézség, hagyomány. Tiszteletre. Méltó. Mert a Magyar Nyíl gyors, pontos, mindamellett szinte hangtalan. Épp csak surrogó, süvítő hangot ad, szinte zeneit. Vagy költőit. Mindenesetre művészit, amennyiben a harcművészet is művészet, a korzóművészet nélkülözhetetlen eleme. Ahogy a nyílvessző becsapódván befúródik, és erőteljes preventív, nevelő hatást gyakorol minden rosszakaróra. „A magyarok nyilaitól ments meg minket Uram!” Sóhajthatnák a szitává lyuggatott céltáblák, de hallgatnak. Kisded, ujjongó gyermekcsapatot diadalittas, egyszersmind könyörületes íjászok vontatnak korhű harci szekéren az árnyas Ligetbe, hogy a felajzott idegek zeneszóra elnyugodjanak. (Legalább a gyerekeké.)

A zene barokk, mi más lehetne? A nép érti, szereti, mindene a Kontrapunkt. Következik: Couperin és Telemann, klasszikus, most épp időszerű francia–német tengely. A sebtiben lefirkantott francia vezérszólamot a csellista ugyancsak franciás trillákkal cicomázza, aztán átcsap olaszba (Szicíliai Tánc). III. Napóleon jóindulatúan mosolyog. Tapsol? Integet? Fenyeget? Resti Kázmér botfülű, képtelen eldönteni, hogy a pipiskedéssel vegyes szilaj táncot 3/4-re vagy 6/8-ra ropják. Sebaj, mindkettő fenemód pezsdítő. A sokat ajnározott Bach mester árnyékából végre kibúvó Telemann mester lírai dalcsokra valóban nyugtatólag hat. A hőség ellenére hősiesen talpig feketébe öltözött művésznő avatott ajka, átszellemülten duzzadó orcája hiteles egyhangúsággal, tévesztés nélkül tolmácsol. A legmagasabb hőfokú zárótételnek, az ördögi dalnak (Air de Diable) elvileg félelmet (is) kellett volna keltenie, de Resti Kázmér – meglehet tévesen – csak a kilógó lólábak ütemes toppantásait vélte kihallani belőle. A hallgatóság maga is önfeledten toporgott zsibbadtra ült, de leginkább álltában megfájdult lábaival.

A derék, takarékos rendezőség az eseményre – némi pesszimizmustól sújtva – mintegy húsz széket spendírozott (ennyi fért be a közepes méretű furgonjába). A száz főnél is többre tehető, becsülettel érdeklődő publikum a fák között szétszéledve, játékosan rohangáló kutyák, labdázó, bicikliző gyermekek és andalgó szerelmespárok közt kitartóan ácsorogva, szívből jövő, hálás tapssal jutalmazta a korzóművészet e heti záróakkordját. A Gróf maroknyi háza népe a mellszobra tövében, a nyírt pázsiton üldö­gélt körben, köztük egy bodor hajzatú, halkan dudorászó úrhölgy harisnyát kötögetett az ínséges árváknak: tűit mintha ritmusra csattogtatta volna.

Resti Kázmér írása végére érvén csonkig égett gyertyáját elkoppintotta, és díványán elheveredve lehunyt szemmel a következő heti adag közszolgálati korzóművészetről kezdett vakmerő álmokat szőni. Azt a pajzán gondolatot viszont, hogy alkalomadtán – közérdekűleg – rákérdezhetne a mulattatási közköltségre, felmerültét követően haladéktalanul elhessegette.