Fohász száll az égbe

Valahogy mindig mindenki úgy gondolja, hogy csak másoknál történhet meg az a szörnyűség, hogy eltűnik egy gyermek a családból, és aztán egyre többen döbbenünk rá arra, hogy a hangja, a mosolya, a jelenléte része volt az életünknek, és bármi is volt az ok, ami miatt elment, az nem lehet olyan súlyos, mint a várakozással töltött hónapok, évek bizonytalansága.

Általában világító lufik sokaságával igyekeznek csalogatóvá tenni a csellengők számára azt az ösvényt, melynek végén az otthon melege várja azt, aki éppúgy szenvedett a távollét ideje alatt, mint az, akiben nem űrt hagyott a távozó, hanem egy nagyon is tapintható, fájó sebet, melyen keresztül kiszakadt az, aki a legfontosabb a világon.

Rendíthetetlen kitartással várnak otthon a megsebzettek, és a távozóknak legalább akkora a fájdalma. Idén az eltűnt gyermekek világnapján, a járvány miatt sötét marad az ég, nem szállnak fel lufifelhők a viharos szürkeségbe, de nem is kell. Az a fontos, hogy segítségért könyörgő fohászok ezrei szállnak, biztató jelekre váró, kiáltó, néma sóhajok szakadnak fel a magasba, hogy egymásra találjanak azok, akik egymás részei.

Lehet, hogy az a vita, ami kiváltotta ezt a súlyos döntést, már régen értelmetlen, okafogyott vagy megoldódott azóta, és csak azért nem tér haza az a gyermek, mert nem tudja, hogy szélesre nyitott kapukkal és még inkább kitárt szívvel várják haza.

Adjunk magunknak egy esélyt, fogadjuk vissza, akinek életet adtunk, és keressük meg azokat, akiktől életet kaptunk!

Közösen meglelhetjük a régi bajok gyökerét, és akkor gumigömbök helyett együtt elrebegett, hálaadó fohász száll majd az égbe.