Ovisokat ajándékoztak meg a táncsicsosok

De itt még nem álltunk meg. Idén is, csakúgy, mint tavaly, kocsival vittük fel Budapestre, különösen nehéz sorsú gyermekek ovijába az ajándékokat. Természetesen nemcsak kisebb ruhákról gondoskodtunk, hanem nagyobbakról is, a kisgyermekek családjának valókról. A tavalyi egy kocsiból lett kettő, és nem is akármilyen, ugyanis idén sikerült csurig tölteni az autókat. A karácsonyi hangulat mindenkit magával ragadott, nemcsak az osztályunkat, más osztályokat is, és a tanárok is sok szeretettel hozták a becsomagolt cipősdobozokat, ruhákat és tartós élelmet. Ebben a programban részt vett még a Móri Napsugár Óvoda is.

Már-már karácsonyi kismanóknak éreztük magunkat a sok ajándék között. Eltöltött bennünket a jó érzés, az a fajta jó, amit akkor érzünk, amikor valaki másnak adhatunk. Az a fajta jó, ami ilyenkor karácsonykor szokta eltölteni az embereket. Ez talán annak köszönhető, hogy a világban egyre kevesebb örömöt tudhatunk magunkénak, és ez a program jó érzéssel tölt el minket egész ünnepek alatt. Reméljük, hogy azok is örülnek neki, akik megkapták a csomagokat, és mosolyt varázsolhattunk velük az emberek arcára. A tavalyi évhez képest sokat fejlődött az osztályom és a körülöttem lévő emberek is. Sokkal több jó szándékot veszek észre magam körül és magamban is. Talán csak a felnőtté válás része, nem tudom, de az biztos, hogy egyre tudatosabban figyelek arra, hogy ki merjem mutatni a szeretetet; és arra is, hogy minél többet tegyek számomra ismeretlen emberekért. A karácsony erre pedig tökéletes ünnep. Arra biztatok mindenkit, hogy karácsony idején ne törődjön az ezrével tartó vitákkal, tegye le a csatabárdot, próbáljon meg beszélgetni a veszekedések helyett. Értsük meg, hogy a tökéletes karácsony attól lesz tökéletes, hogy értékes időt töltenek el egymással az emberek.

A szeretet, amit most mások tőlünk, idegen emberektől kapnak ajándékok formájában: nem mérhető pénzzel, mégis értékes.

S most álljon itt, hogyan szól erről osztályfőnökünk, Dankó-Fonyódi Henrietta:

„Tavaly ilyenkor családi kezdeményezésre gyűjtést szerveztem. Mire összegyűjtöttük a felajánlásokat, a kezdeményezés túlnőtte magát rajtam. Osztályom szinte egyetlen szóra részt vett ebben a megmozdulásban. Meghatotta őket, amit meséltem a budapesti létminimum alatt élők gyermekeinek fenntartott óvodáról. Olyan gyermekekről meséltem, akiknek a sors nem adott iphone-t, tabletet, márkás ruhát és játékokat sem. Nem jut nekik hús és édesség, szalámi és joghurt, sőt gyümölcs sem minden napra.

Ez a maroknyi csapat meglátta a lehetőséget, meghallotta a belső hangot, a néma segítségkérést. Idén sem hagyta a csapat, hogy ezek a gyerekek nélkülözzenek, legalább most ne. Megtettek mindent, amit gimnazistaként – végzős, példamutató, olykor lázadó, de szívükben emberséget hordozó diákként lehetett. Összeszedtük magunkat, és gyűjtöttünk.

Ez a maroknyi csapat az osztályom. A Móri Táncsics Mihály Gimnázium 12.AB osztálya. S én el szeretném mondani osztályfőnökként, hogy milyen hálás vagyok nekik, hogy ebben az ügyben ismét mellém álltak. Szívből remélem, hogy amit a gyűjtés alatt éreztek és átéltek, amit hallottak a történetekből, megérintette őket, és útravalónak elraktározták. A lényeg, hogy példát mutattak a világnak, az iskolának és diáktársaiknak: példát segítségnyújtásból és összefogásból az utánuk következőknek. Karácsony alkalmából kívánom, hogy az ő életüket is szeretet, megértés, becsület, nyitottság és kitartás kísérje! Büszke vagyok Rájuk!”

Pisch Vivien 12.AB,

Táncsics gimnázium, Mór