A romániai túra sok rossz emléket idéz, de a látvány feledteti velünk

Egy csapat elszánt biológus között üldögélve pislogok ki a busz ablakán, ami majd valahova a Déli-Kárpátokba visz. Románia igen csekély mértékben magyarlakta részén döcögünk keresztül, és valójában senkit nem lep meg a napfényben groteszk keleti pompával ragyogó fémtetős paloták és a düledező falú viskók kontrasztja.

Aradon, ahol a vértanúk előtti rövid tisztelgésre állunk meg, egy másfajta ellentét fogad: a belváros nyüzsgő főterei és a belőlük elágazó romos utcák kihaltsága. Ilyen néptelen utcán jutunk el az aradi vértanúk emlékére emelt Szabadság-szoborhoz, amelynek története a városban még megmaradt alig tíz százaléknyi magyarság sorsának is metaforája lehetne. Hosszas hányattatás után ma ugyan eredeti helyén áll, ám ismétlődő rongálások, gyalázások áldozata: legutóbb, 2015-ben festékszóróval a román zászló színeire fújták le Damjanichnak és bajtársainak bronzképeit. A politika viszontagságait magunk mögött hagyva a fenyvesek, hegyi rétek, sziklameredélyek felé vesszük az irányt.

Az Erdélyt és Havasalföldet elválasztó Déli-Kárpátok hegyvonulatának második legmagasabb alkotója, a Páring-hegység a cél, amelynek kelet-nyugati irányú gerincét a Transalpina útvonala szeli át, hosszan kanyarogva, sokszor mintegy kétezer méteres magasságban. Minthogy a gyönyörű panoráma két- vagy négy-, esetleg többkeréken utazva is hosszan élvezhető, kevesen adják gyalogtúrázásra a fejüket. Pedig érdemes a kabátszaggató és hajtépdeső szelekkel dacolva fel-, majd végigküzdeni magunkat a gerincen. A végeláthatatlan hegy-völgyek kristályos kavicstengereinek és smaragdzöld rétjeinek váltakozása, a katlanokból feltörő, szinte a lábunk előtt keletkező felhők gomolygása hátborzongató, de egyben léleknyugtatóan felejthetetlen élmény. Letekintve a fenyvesekre azt remélem, bőven akad bennük barna medve, hiúz, farkas. A mezőgazdasági, ipari tevékenység Romániában nem használta annyira túl a természeti erőforrásokat, mint Nyugaton – talán ez a jövőben is elkerülhető lesz. Az ember talán egy pillanatra történelmi sérelmeit is elfelejti. De csak egy pillanatra.

VÉRTANÚK EMLÉKE

Aradon a tizenhárom vértanú emlékére emelt szobor 1890-es felállítása után csupán az első világháború végéig állhatott méltósággal. Arad Romániához csatolása után a román kormány feltett szándéka volt az emlékmű teljes elbontása.

Ez ugyan nem sikerült, ám hamarosan bedeszkázták, majd 1925-ben eltávolították talapzatáról. Különböző, a legkevésbé sem méltó helyeken hányódott évekig; többek között az aradi várárokban. 2004-ben aztán – több román képviselő erőteljes tiltakozása ellenére – újra visszakerült eredeti helyére.