Arad, minden magyar Golgotája

Arad névadója a 11. század elején Urod, Orod, illetve Arad néven említett várispán. Mint Maros menti vámhely az évszázadok során tetemes hasznot húzott a Partium és a Bánát közt folyó cserekereskedelemből. Az osztrák hatalom a 18. század vége felé a Maros-kanyarban egy hatalmas, Vauban-rendszerű várat épített. Sokfelől érkeztek a különböző nyelvű telepesek, sokszínű lett a lakosság. 1832-ben Arad elnyerte a szabad királyi város rangot. A forradalom és szabadságharc végén – 1849. augusztus 2-án – ebbe a városba menekült a kormány. Miután Kossuth lemondott a kormányzói tisztségéről, a főhatalommal megbízott Görgei Artúr tábornok lehetetlennek tartotta a további ellenállást. Tábornokaival egyetértésben elhatározta, hogy nem az osztrákok, hanem az oroszok, konkrétan gr. Rüdiger lovassági tábornok hadteste előtt teszik le a fegyvert. Augusztus 11-én a feldunai hadtestével Aradtól ÉK-re, Világosra vonult – „tisztes” távolságot tartva az őt üldöző osztrákoktól. Augusztus 12-én a világosi Bohus-kastélyban Görgei végső megbeszélésre ült le Frolov vezérőrnaggyal, Rüdiger vezérkari főnökével. Megállapodtak, hogy a magyar hadsereg fegyvereinek önkéntes lerakása augusztus 13-án Csigér-Szöllős helység közelében (Világos várától 15 kilométerre) megy végbe. Görgei emlékiratából (Életem és működésem II. kötet, 427.o.) tudjuk, hogy ez így is történt.

Sajnos az osztrákok nem kegyelmeztek egyetlen főtiszt­nek sem, akit elfogtak, az az aradi várba került. Azért lett ez a hely a magyarok Golgotája (Kossuth kifejezésével élve), mert október 6-án itt végezték ki a 13 hős tábornokot: négyüket golyó által, kilenc társukat pedig bitófán. 1881-ben a kegyes utókor emlékoszlopot állított a mártíroknak a vesztőhely közelében. Majd 1890-ben sor került a Zala György által alkotott impozáns vértanú szoborcsoport felállítására a Szabadság téren.

Arad a kiegyezést követő években indult meg az anyagi és szellemi felemelkedés útján. Elévülhetetlen érdeme volt ebben Salacz Gyula polgármesternek (1875–1901 között), kinek jelszava volt: „A város mindenek előtt”. Az ő idejében csatornázták a várost, vízvezetéket fektettek le, villanyvilágítást kapott a település, telefonhálózatot építettek ki, egy sor iskola és bank létesült. 90 gyára közül kiemeljük Weitzer bécsi vállalkozó vagon- és gépgyárát és a MARTA Magyar Automobil Részvénytársaság nevű céget – az első magyar autógyárat, mely a Westinghouse licenc alapján személy- és tehergépkocsikat szerelt össze.

Két kilométer hosszú, 60–140 méter széles főutcája végig aszfaltozott volt, melynek egyik oldalán a parkoktól övezett középületek álltak, a másik oldalán a díszes magánbérházak szakadatlan sora húzódott. Az 1877-ben neoreneszánsz stílusban épített városháza, a mellette álló Arad-Csanád vasúti igazgatóság palotája s a szemközti pénzügyi palota épületegyüttese máig is egyedülállónak számít Közép-Európában. A város templomai közül ki kell emelni a katedrális méretű minorita templomot (1909), a neobarokk ortodox püspöki székesegyházat (1865) és a neogótikus stílusban épített evangélikus (vörös) templomot (1906). A máig játszó színházát 1874-ben adták át, eklektikus modorú Kultúrpalotáját 1913-ban nyitották meg. A Fehér Kereszt szállodában adott például hangversenyt Liszt Ferenc (emléktábla hirdeti) és Johann Strauss. Itt szállt meg Ferenc József 1874-ben, a színház átadásakor. Az értékesebb bérházak közé soroljuk a Neuman-, a Hermann-, a Nádasdy-, a Bohus- és a Szántay-palotát. A város leghíresebb építésze Szántay Lajos volt. Kiemelkedő alkotása a Kultúrpalota.

A város nevesebb szülöttei az akkori századfordulón: Tóth Árpád költő, Csatay Lajos honvédelmi miniszter, Jávor Pál színész. Aradon élt és működött Fábián Gábor költő, műfordító, képviselő, Csiky Gergely drámaíró, műfordító. Munkácsy Mihály rövid ideig itt asztalossegéd, gr. Károlyi Gyula miniszterelnök Arad főispánja volt, de itt házasodott össze 1901-ben Horthy Miklós és Purgly Magdolna.

Jelentős vasúti központ volt a város. A századelőn innen már HÉV-villamoskocsik indultak a környező falvakba. Westinghouse-típusú emeletes autóbuszok (elsőnek az országban) szállították a főutcán a város polgárait. A Maroson átívelő hidakat Erzsébet királynőről és gr. Károlyi Gyuláról nevezték el. (Ma Decebál- és Traian-híd a nevük!)

Ez a Maros menti „metropolis” – melynek lakossága 1910-ben (63 000 fő) 73 százalékban magyar nemzetiségű volt – a trianoni diktátum nyomán került román impérium alá. A 2011-es népszámlálás (159 000 főből) már csak az összeírtak 9,6 százalékát találta magyarnak. Annak a városnak, mely 1849-ben akaratán kívül Golgotává vált, másodszor is azzá kellett válnia, mert az új honfoglalók anyagilag, szellemileg és lelkileg is megalázták az őslakosságot. Hogy ez a büntetés még mindig ne legyen elég, nemrégiben egyes román kormánypárti képviselők azzal a javaslattal álltak elő, hogy a törvényhozás nyilvánítsa államünneppé Trianon évfordulóját. A magyar parlamenti képviselők azonnal tiltakoztak a javaslatnak napirendre tűzése ellen.

Mennyire örült 2004-ben Arad lakossága, hogy ismét felállítják a Szabadság-szobrot, Zala György kitűnő alkotását, még ha nem is az eredeti helyén. Az új hely a Megbékülés Park nevet kapta, románul: Parcul Reconcilieri. Azóta a szobor a magyar nemzet zarándokhelyévé vált. Biztatónak tűnik az is, hogy idén október 6-án, a 170. évfordulón az ökumenikus gyászszertartás után a több­ezres ünneplő tömeg – neves magyar vendégek és román helyi vezetők társaságában – koszorúkat helyezett el a hős tábornokok tiszteletére a Szabadság-szobor talapzatán. Csak remélhetjük, hogy folytatódik a városban a többség és kisebbség megbékélése. Szívleljük meg a miniszterelnök-helyettes szavait, aki így búcsúzott az ünneplőktől: „Aradon lenni ünnep, Aradon lenni fájdalom, Aradon lenni kötelesség” (Semjén Zsolt).