A titkok háza

Az évforduló remek lehetőség a ’Pujára’, amikor táncokkal, zenével, indiai falatkákkal együtt ünnepelnek.

A Budapesten szolgálatukat teljesítő indiai diplomaták számára különleges lehetőség az augusztus 20-i, amikor a budapesti tűzijátékot az indiai rezidencia teraszáról élvezhetik. Ez az a villa, ahonnan az egyik legszebb a látvány a folyóra, a hidakra és a tűzijátékra. Méltó hely India történelmi megemlékezésére.

Minden épület története a múlt és a jelen keveréke. Ez még inkább igaz egy olyan épülettel kapcsolatban, amely otthont ad egy ország nagykövetségének vagy nagyköveti rezidenciájának. A múltnak, a jelen még mindig fontos kérdéseire kellene választ adnia.

Kavita Chhabrát, egy korábbi indiai nagykövet, Rahul Chhabra feleségét, nagyon érdekli a történelem. Chhabra nagykövetnét azonban nem elégítette ki, hogy a rezidencia teraszáról van az egyik legszebb kilátás a Dunára és Budapest hídjaira. Szerette volna azt is megtudni, mi történt a rezidencia korábbi lakóival az elmúlt 100 év során? A követ feleségeként, az indiai rezidencián több évig élt, így nem meglepő, hogy szerette volna megismerni ennek az épületnek ma is ismeretlen múltját. Ezért segítségül hívta Verrasztó Gábor kutató, írót, akinek a 19. században épült előkelő épületek a szakterülete.

Érdekelte, hogy melyik arisztokrata vagy gazdag üzletember családja vette a telket, építette a házat? Ki volt az építész? Mi történt a háznál a háború alatt és azt követően? Mi történt velük és az épülettel a második világháború után? Mely hatóságok, szervezetek, erők irodái, főhadiszállásuk volt az épületben? Mikor vásárolták meg a jelenlegi lakók az ingatlant?

Az épületet Hans Reimann családja építette. Reimannék papírgyárosok voltak és három gyáruk volt Magyarországon. Herquet Rezső volt a tervezőmérnök, a főépítész pedig Hermann Diebold.

Válaszra várt az a fontos kérdés, hogy lehet az, hogy az ingatlannak nem volt címe? A terület, Pasarét, Budapest egyik legdrágább övezete most, de ez volt 1940-ben is. Az ingatlan óriási földterület, amikor 1940-ben a területet megvették 26 ezer pengő volt az ára. Természetesen mára az ingatlan ára itt, ennek több százszorosára emelkedett. Az eredeti birtoklevél pontosan meghatározza, hogy hol található.

A szerződésben úgy határozták meg az építményt, hogy „27 méterre kell elhelyezni a dombon a Ferenchegyi utcától, és 45 méterre egy másik, ’Névtelen’ nevű utcától.” Míg az utcában a többi ingatlannak volt száma, ennek csak sokkal később adták a 16-os számot. Ma már egyik utca sem létezik. A ház bejáratának az épület mögé történő teljes elrejtését az magyarázza, hogy Hans Reimann valószínűleg kém volt. Nem akarta, hogy bárki lássa, hogy ő mikor hagyja el a házat és ki jön hozzá. 1944 szeptemberében Reimann eltűnt.

Az építkezést 1941-ben kezdték meg, 1946 novemberében a Jóvátételi Hivatal az ingatlant a Szovjetunió Eszköztárához csatolta, 1950 márciusában pedig a Pénzügyminisztérium a Magyar Állam javára bekebelezte. Azt nem tudni, hogy 1944 és 1956 között kik voltak a lakói. India 1957-től bérelte, majd 1987-ben nagyköveti rezidenciának vásárolta meg.

Az első ideköltöző indiai diplomata M.A. Rahman volt. 1956-ban még ügyvezetőként kapcsolatba került Bibó Istvánnal és Göncz Árpáddal. Fontos emlékeznünk, hogy az 1950-60-as években India a Szovjetuniót elkötelezetten támogató ország volt. M. A. Rahman az indiai nagykövetség budapesti ügyvivőjeként 1956-tól 1959-ig szolgált Budapesten. Az ő közbelépésének tudható be, hogy a későbbi magyar köztársasági elnököt, Göncz Árpádot nem végezték ki. Göncz Árpád 1990 és 200 között Magyarország köztársasági elnöke. 1957-ben a Bibó per másodrendű vádlottja volt, a bíró halálos ítéletet akart kiszabni rá. Csak évtizedekkel később derült ki, hogy India moszkvai nagykövetsége járt közben a vádlottak érdekében. A kivégzés előtti utolsó pillanatokban érkezett meg a felső szintű döntés, amelyet csak az ügyész kapott kézhez.

Amikor 1958-ban az indiai kormány kibérelte a házat, ez nem csak nagyköveti rezidencia volt, hanem a követség dolgozói is itt laktak. Az indiaiak az első időben féltek a magányosan álló villában. Észrevették, hogy az épület mögötti tulajdonképpeni főbejárat előtt kialakított kis kertészetük egyik részén gyönyörűen nőnek a zöldségek és a virágok, a másik részben viszont még a fű sem maradt meg. Szerintük itt valami szörnyű eseménynek kellett lejátszódnia. 2006-ban M.A. Rahman Magyarország 1956-1959 Egy Diplomata Emlékiratai címmel jelentette meg életrajzát. Így kezdi könyvét: „Nem szándékozom történelmet írni. Elmesélek néhány epizódot arról, hogy egy elfogulatlan és majdnem mindig szubjektív diplomata min ment át és mit vett észre. Egyetlen külföldit sem értesítettek arról, hogy Nagy Imre hazatért-e külföldi száműzetéséből, arról nem is beszélve, hogy bíróság elé állították, elítélték és kivégezték. Ez a hír sötét árnyékot vet a külföldi elvtársakra. Ilyesmi a burzsoá és a gyarmati országokban, gyakran felháborodott tüntetésekhez vezet, igazságot, béremeléseket, a nőknek egyenlő jogokat követelve, bátran megrohanva állami irodákat, felgyújtva középületeket, és buszokat. Ennek ellenére itt, egy fejlettebb kommunista országban már felakasztották, elföldelték elvtársa-ikat anélkül, hogy ennek az ostromlott városnak a lakói akár összerezzenhettek volna.”

Göncz Árpád könyvében erre így emlékezik: „A felkérés nyomán érkezett Budapestre, az indiai nagykövet - egy nagyon jól felkészült, kiválóan tájékozódott nemzetközi jogász -, aki Moszkvában székelt. Budapesten az idő tájt csak egy fiatal, velem egyidős ügyvivő volt. Ő volt az, aki akkor az indiai kormány magatartását a magyar forradalommal kapcsolatban megváltoztatta. A parlamentjükben ezt úgy jelentette be Nehru, hogy Budapesten tartózkodik egy kiváló fiatal tisztviselőjük, akinek a jelentései alapján helyreigazítják korábbi álláspontjukat. Rahman nyilván fölismerte az itteni helyzetben rejlő lehetőséget, hogy India morális nagyhatalomként vehet részt egy európai nemzetközi konfliktus rendezésében.”