Nagy Gábor, aki sportmunkás, életfogytiglan

- Rossz gyerek voltál?

- Rettenetesen! Székesfehérváron, a Vörösmarty téren nőttem fel, és a hozzám hasonszőrű gyerekekkel - jó sokan voltunk - sötétedésig fociztunk, a másik ház gyerekeivel háborúztunk, aminek rendre néhány atyai nyakleves lett a következménye.

- A reggeltől estig focizó kisfiúból miként lett kosárlabdázó nagyfiú?

- Amikor én még kis srác voltam, más sportot nem nagyon lehetett űzni, mint a focit, és a téren más sportra legális lehetőség sem volt. Ráadásul a házmester módfelett féltette tőlünk a virágait... Ahogy nőttem, úgy nyíltak meg előttem egyéb sportágak, így a kosárlabda is, ami mellett végül megmaradtam, most már elmondhatom, ugyancsak huzamos ideig.

- Mit köszönhetsz, és mit kaptál a gyermekkortól?

- Az összetartozás fontosságát, megtanultam a saját ego háttérbe szorítását annak érdekében, hogy a csapat eredményes legyen, a kitartást, és sok egyéb dolgot, ami a későbbi idők alapjait jelentette. Más kérdés, hogy akkor még nem voltam tisztában mindennek a fontosságával.

- Mennyire utáltad és mennyire szeretted a honvédséget, végül is ott lettél először magyar bajnok?

- Valójában díszkatona voltam, a sportszázadhoz kerültem, a Bp. Honvéd játékosaként. Csupán a kispadot tartottam egyensúlyban, nehogy felboruljon, hiszen olyan társaim voltak, mint Bana, Rácz, Gellér, Losonczy, a Honvéd gyakoratilag azonos volt a magyar válogatottal. Odakerülésem annak volt köszönhető, hogy akkor az Építők éppen első osztályú csapat volt, és jól játszottam a Honvéd ellen, egyébként alighanem mehettem volna Kaposvárra katonának, szintén az NB I-be, de a Honvéd egészen más minőséget jelentett. Az alapkiképzésen kívül a honvédségből hála Istennek nem sokat élvezhettünk , reggel mentünk edzésre, este meg bementünk a laktanyába. Sok barátságot hozott az az idő, sok érdekes embert ismerhettem meg. A mi századunkban volt Mészáros Ferenc sokszoros válogatott labdarúgókapus, Hegedűs Csaba birkózó, a későbbi olimpiai bajnok, a Klampár, Jónyer asztaliteniszező kettős, és sokan mások.

- A megszeppent vidéki kisfiúnak, a leendő sportköri elnöknek mit adott e két év?

- A sportköri elnökség lehetősége akkor még fel sem merült bennem. A sport iránti elkötelezettségem alakult ott ki, egy ízig-vérig amatőr közegből kerültem oda. Ott találkoztam először profi körülményekkel, profi edzésmunkával. Naponta kétszer edzettünk, Székesfehérváron hetente háromszor, az első időszakban majd beleszakadtam a terhelésbe, de az is igaz, két év múlva teljesen kész játékosként jöttem vissza Székesfehérvárra.

- Bajnokként tudtál segíteni a csapatnak?

- Ó, nem sokat tehettem a bajnoki aranyért, bár kétségkívül megkaptam én is a medált. Amikor hazajöttem, a csapat meghatározó embere lettem, és maradtam is egészen a visszavonulásomig. Hogy mi volt a legnagyobb sikerem az Építőkben? Azokban az években, amikor bentmaradtunk, már az nagy sikernek számított. Voltak apró örömök is, leginkább az, amikor a nálunk sokkal profibb körülmények között dolgozó Videotont el tudtuk kapni, hiába, a városi csaták mindig nagy presztízst jelentettek. De az is óriási szó volt, amikor NB I-es középcsapattá lettünk, bár valójában soha nem az dönti el a sikert, hogy hányadik a csapat a bajnokságban, hanem az, hogy a meglévő körülményei között mire képes? Mi sokszor túlléptük a saját árnyékunkat, és bár nem voltunk profik, de az, hogy baráti társaság voltunk, sok pluszt jelentett.

- A Honvédban megszoktad a kispadot, Fehérváron annak a másik végére kerültél, edzőként. Mi az a szép, amire emlékszel?

- Eléggé pocsékul alakult az edzői pályafutásom eleje. Amikor 1980-ban abbahagytam a játékot, átvettem a csapat irányítását, csakhogy semmilyen edzői papírom nem volt. Rájöttem, hogy ez méretes hiba volt, így később elvégeztem a TF edzői szakát. Elsőre persze hamar belebuktam a mutatványba. Később dolgoztam másodedzőként Hegedűs Pista bácsi mellett, majd amikor ismét átvettem a vezetőedzői tisztet, éppen korosztályváltásba csöppentem, új játékosok jöttek, de büszke vagyok arra, hogy NB II-es csapatként a Magyar Népköztársaság Kupa döntőjébe jutottunk, ami óriási szó volt, ráadásul elnyertük a rendezés jogát, ami nagy dolog volt akkor Fehérváron. Felvittem a csapatot az NB I/B-be, az A-csoport küszöbére kerültünk, amikor elnök lettem, ezzel befejeződött ez az időszak.

- Nem volt igazán ideális a kezdet, a rendszerváltás korában a sport helyzete nem volt leányálom. Elkezdted építeni a birodalmat, ami aranyérmeket, érmeket jelentett később...

- Azt az időszakot soha nem felejtem el, bár a kinevezésemnek semmi köze nem volt a rendszerváltáshoz, soha nem voltam ellenálló, a politika sem érdekelt, az elődöm egyszerűen nyugdíjba ment, az Építőknél meg úgy gondolták, folytassam én. Csodás kezdés volt, nyitányként az ARÉV gyorsan kiszállt a sportból, és nem is volt más támogató. A sportcsarnokot megkaptuk működtetésre, azzal, hogy a városnak egy fillérje sem volt, de megengedték, hogy azt csináljunk, amit akarunk az életben maradáshoz. Volt csarnokdiszkó, bingótermet, biliárdszalont nyitottunk, egyik sikeres volt, a másikba belebuktunk, és a környék lakói vagy száz pert indítottak ellenünk, hozzáteszem jogosan, hiszen voltak igencsak zajos éjszakáik. A megmaradás érdekében szűkítettük a szakosztályok, a csapatok létszámát, ennek volt áldozata a női együttest, de ez alapozta meg a férficsapat útját.

- Gondolom, azon aligha vitatkozunk, hogy az élethez jó adag szerencse is kell. Ha nem találkozol Minárovits Jánossal, aki nem dönt úgy, hogy támogatja a sportot, akkor, bár költői a kérdés, de vajon mit értetek volna el...?

- János később került a képbe, ebben az időben mások segítettek sokat, mint például Stojan Jenő vagy Nádasi Ferenc. János, amikor csatlakozott hozzánk, úgy gondolta, egy feltörekvő cégnek segítenie kell a város sportját, csodálkozom, hogy az itt lévő nagyok miért nem teszik meg ezt? Később beleszeretett a kosárlabdába, és minden nehézsége ellenére kitart mellettünk, nélküle már nem lenne ilyen magas szintű kosárlabda Székesfehérváron.

- Emlékszem egy meccsre, amit a volt csapatod, a Honvéd ellen játszott az Albacomp, amikor a végén bizony bepárásodott a tekinteted, mert megvolt az első bajnoki aranyad - vezetőként...

- Minden sportpályafutás betetőzése az, amikor a csúcsra ér az ember. Nekünk ez nehezen megmászható csúcs volt, sok akadály zárta el az utat, zárt volt a Honvéd, ZTE, Körmend, Szolnok alkotta négyes, amely vagy tíz éven át uralta a magyar kosárlabdát. Nehéz volt közéjük betörni, és elfogadtatni magunkat, nem csupán szakmailag. De az első bajnoki címünket minden idők legjobb csapata - Blanks, Shannon, Dávid, Matus, Halm és a többiek - szerezte meg.

- Vidéki kisfiúként feljutottál a sportág csúcsára, a szövetség elnökeként. Tudom, szinte már betegesen ragaszkodtál a korrektséghez, mégis kaptál hideget, meleget. Hogy viselted?

- Mindig vannak rosszindulatú emberek, akik meggyanúsítják azokat, akik valamilyen pozícióba kerültek. A legtöbb vád amiatt ért, hogy befolyásoltam a játékvezetőküldést, csakhogy ezt semmilyen módon nem tehettem meg. Ha megtettem volna, az eddig hat leköszönő JB-elnök biztosan elmondta volna, de mindegyik csak azt tudta megemlíteni, hogy soha nem akartam e dologba beleszólni. Bosszant, hogy ma vannak sokan, akik elnökségi tagságukat saját csapatuk segítésére használják fel. Ez óriási hiba, mert ettől akár széteshet a sportág vezetése. Örömmel mondhatom, hogy 14 évig voltam a szövetség általános alelnöke, és hogy ennyiszer újraválasztottak, azt jelenti, hogy a többség elfogadott.

- Székesfehérvár elismerte a tevékenységedet?

- A város sportjában ismernek, a véleményemet meghallgatják, 16 éven át tagja voltam a város sportbizottságának, és a közgyűlés színétől függelenül ott lehettem. Remélem, segíthettem a megyeszékhely sportját. Megkaptam a Székesfehérvárért kitüntetést, jólesett, hiszen itt nőttem fel, és mindent ennek a városnak köszönhetek.

- A csákberényi hegyoldal mindig pihentetett. A parkett helyett a hegyre figyelsz?

- Tisztában kell lenni a realitásokkal. Az elmúlt másfél évben kiköltöztem Berénybe, szeretem a tájat, vannak jó barátaim, ha visszavonulok, az jelenti az életet a számomra.

- De azt elmondhatjuk, esetedben a sport életfogytig tartó tevékenység lesz...

- Ebben éltem le az életemet, ezt nem lehet csak úgy befejezni. A mostani munkát előbb-utóbb - inkább előbb, mint utóbb - abba kell hagyni, meg kell adni a lehetőséget a fiataloknak, ahogy a kosárlabdacsapat esetében Halm Rollinak igyekeztem segítséget adni. De mindig érdekelni fog, hogy mi van a csapattal, az egyesülettel, ám eszembe sem jut majd, hogy leendő utódom nyakára járjak, és ötleteimmel bombázzam.

- Ilyenkor sokan visszatekintenek. Elégedett vagy, vagy maradt hiányérzeted?

- Nem sok, de maradt. Amikor megnyertük az első bajnoki címet, az Albacomp ügyénél megtört a lendület a sportcsarnok építését tekintve, sőt, örültünk, hogy túléltük azt az időszakot, bár azóta sem tudtuk befejezni a bővítést, pedig látható, hogy szükség lenne rá. Aztán sajnálom, hogy arra sem volt pénzünk, hogy a csapat komoly nemzetközi tornán megmérhesse magát. Megvertük a Raanana Tel Avivot, a Lietuvos Rytast, a Dinamo Moszkvát, de az Euroliga kimaradt. A Közép-Európa Kosárlabda Ligát megnyertük, remélem, jövőre tudunk élni a győzelemért kapott szabadkártya lehetőségével, és elindulhatunk a második legrangosabb európai sorozatban. Ami az összefoglalást illeti, bánataim ellenére is csak elégedettséggel tekinthetek vissza a mögöttem hagyott útra, köszönet érte azoknak, akik segítettek, elsősorban a családomnak.