Az eltűnt idő mozaikdarabjai Előszállásról, avagy ilyen volt hajdan kisdiáknak lenni

Melyikről törölgessem le gondosan a port? Melyiket fényesítsem ki, hogy ragyogjon, és látva lássák mindazok, akiknek szintén fontosak az előszállási általános iskolában töltött évek, az ott szerzett élmények? Vagy mindez talán csak nekem számít sokat? A múltba visszatérni csak gondolatban lehet. De vajon hagyhatjuk-e, hogy mágnesként vonzzon magához mindaz, ami már csak emlék?

Ha fáj is, vállalni kell a kockázatot, hiszen emlékek nélkül nem lehet élni. Az emlék összeköt mindazokkal, akik egykor tán szerettek, s akiket én is szerettem. Az emlék továbbadható, megőrizhető. Az emlék az, ami halhatatlanná tesz bennünket.

Faragni jó

Ködös, őszi reggelen indultunk iskolába. A kastély előtti park hatalmas fái között vágtuk le mindig az utat, hogy hamarabb odaérjünk kihelyezett tantermünkbe. Rugdostuk a zöld „szerecsendiókat”, amikről később kiderült, hogy Maclura pomifera, azaz vadnarancs a becsületes nevük. Negyedik osztályosok lehettünk tán, s hetes voltam. Korábban illett beérni, hiszen a tábla rendbetétele, a kréta, szivacs ellenőrzése, a szellőztetés mind a feladataink közé tartozott, de azért egy kis foci mindig belefért, akár labda nélkül is.

Aznap technikaórán virágkarót faragtunk. Szép, míves mintázatot találtunk ki, s Ilonka néni, no meg egy jó éles kés segítségével meg is valósítottuk elképzelésünket. Elmélyülten dolgoztunk egész órán. Szeretettel vettem kézbe az élettelen, jellegtelen, ám bódító illatú fadarabot, amiből aztán lélekkel teli, hasznos tárgy lett, hiszen azt a virágtámaszt édesanyámnak készítettem. Tán még ma is megvan valahol a kamrában.

Hullottak a faforgácsok egy másik technikaórán is, amikor tutajt bütyköltünk. A tankönyvben szép ábrákkal illusztrálták a munkafolyamatot, de hát nekünk nem jutott olyan formás faanyag, s a fantáziánkra bíztuk magunkat. Volt, aki hurkapálcákat illesztett egymás mellé, s cérnával, fonallal, ragasztóval nagy nehezen összeállította a tutajt. Más hosszabb gyufaszálakkal próbálkozott, én pedig diófaágakat gyűjtöttem. Egyforma hosszúságúra vágva sikerült őket összekötni úgy, hogy masszív vízi alkotmány keletkezzen. Paraffinolajjal bekentük a hajókat, s a Cifrakertben folyó patak vizére tettük, ott próbáltuk ki, vajon melyik tud úszni. Évekig őriztem aztán a tutajt, mamánál a kinti, locsolóvíz tárolására tartott kádban krumplibogár lett a kapitánya.

Pampuska

A fiúkkal gyakran játszottunk délután az iskolához közeli régi focipályán. A közelben lakott Keller Józsi bácsi, aki méhészkedett, s a gyümölcsfák virágzásakor mindig hangos zümmögés hallatszott esténként a házuk felől. Érdekes, mert szinte ma is hallom az esti csönd hangjait. Úgy emlékszem, tavasszal a pálya szélén akácfák álltak fehér menyasszonyi öltözetben, s mi el-elcsentünk virágruhájukból egy-egy szirmot, hogy megízleljük. Pampuska, így hívtuk az akácvirágot, de hogy miért, nem tudom. Sosem jutott eszembe, hogy utánanézzek, most megtettem. Az akác egyik népies neve a pampuska. Van, ahol csipkefa, ragacsfa, koronafa, magyarfa a neve vagy istenpapucsa. De nekem már csak pampuska marad. S emlékezetemben élénken él a hajdani édeskés íz, amely egyet jelent az aggodalmaskodás nélküli gyerekkor felhőtlenségével. Hiszen eszünkbe sem jutott, hogy káros lehet, sőt, akár mérgező is; élvezettel majszoltuk a finom csemegét. Hanyatt feküdtünk a fűben, nem zavartak se a menetelő hangyák, se a muzsikás tücskök, bámultuk az eget, s kódorgó felhőfarkasokról, suba nélküli juhászról s a köröttük rohangáló puliról találtunk ki meséket. Hét órakor megszólalt a templom harangja, akkor elbúcsúztunk egymástól, ment ki-ki haza a szüleihez.

Forgóajtó

Az ajtó a legtöbb esetben kilinccsel nyitható. Szélesre tárjuk, s bevonulunk a terembe, akár a királyi fenség, vagy csak résnyire nyitjuk, s mint afféle settenkedő cirmos besurranunk, hogy észre se vegyenek. A forgóajtó persze más. Elbűvöli, magába szippantja az embert.

Budapesten járva Ilonka nénivel és néhány osztálytársammal megtapasztaltuk, milyen is ez. A Gellért-fürdő forgóajtaja szinte megbabonázta Lacit, aki addig forgott, míg el nem szédült. Két nagy pohár vizet kellett meginnia, hogy észhez térjen. Vagy csak néhányat kortyolt a magával vitt citromos teából? Lehetséges. A hajdan éles emlékképek az idő múlásával halványulnak, s előfordul, hogy a szürke részleteket kiszínezzük, hol pasztell árnyalatot adva, hol meg harsány, élénk színeket használva. Vajon Laci hogy emlékszik minderre? Emlékszik egyáltalán?

Deszkák, színpad, rivaldafény

Sosem tudjuk meg, mi mindenre vagyunk képesek, ha ki sem próbáljuk magunkat. A színpad számomra egyenlő volt a lámpalázzal, a kéztördeléssel, torokköszörüléssel. Minden mást inkább kívántam volna, mint szerepelni, de hát elvárták, mondhatni muszáj volt. A világot jelentő deszkákon társaim szárnyaltak, nekem elcsuklott a hangom. De csak eleinte. A legemlékezetesebb és legőszintébb színpadi megnyilvánulásom az volt, amikor Piroska szerepében meg sem szólaltam. Később aztán bátorodtam, de sosem kedveltem a rivaldafényt. A színi előadásokra azonban ennek ellenére szívesen emlékszem vissza. Mindegyikből tanultam valamit, s valamennyi színdarab igazi csapatmunka volt. Akkor jöttem rá, bár még csak homályosan éreztem, hogy mindenki tehetséges, csak meg kell találni, miben. Minden ember egyedi és különleges, csak hagyni kell kibontakozni. Lehet, hogy nem jó a helyesírása, viszont remekül bánik a fával, s a keze alatt igazi műalkotások készülnek. Vagy épp kőművesként állja meg majd a helyét. Emlékszem, egyszer még a rajnaplóba is bejegyeztük, ki mi szeretne lenni. A legtöbbünk persze más szakmát választott, de az biztos, hogy az iskolában tanult és kapott útravaló kitart egy életre. Jó tanároktól sajátíthattuk el az alapokat: azt a tudást, amit nem jegyeznek föl a tankönyvekben.

Zárlat

Szőke hajú, törékeny termetű, halk szavú kislány lépett be egyszer az osztálytermünkbe, s néhány napig velünk együtt tanult. A nevére már nem emlékszem. Szülei a faluba érkező vándorcirkusznál dolgoztak, s az esti előadáson a kislány is fellépett. Aztán továbbutaztak. Járták, járják a világot. Hiába töröm, a fejem, nem jut eszembe a lány neve.

Olykor – egyre gyakrabban – cserbenhagy az emlékezetem, de nem bánom, hiszen az idő nagy úr. Vele szembeszállni, vele ellenkezni szép álom, de a valóság mást mond: nem lehet. S talán így van jól. Nem is kell szembeszállni. Nem szabad mindenre emlékezni. A fájó emlékektől való megszabadulás egyet jelent a boldogsággal. Eldobni mindazt, ami visszahúz: feledni és megbocsátani. Önmagunknak is, másoknak is.

Emlékforgácsaink kis helyen is elférnek, akár a zsebünkben is, de ha akarjuk, életfát növeszthetünk belőlük!