A Nagyboldogasszony-bazilika a középkori Európa egyik legnagyobb temploma volt

Székesfehérvár belvárosában, a püspöki palota tőszomszédságában látható falmaradványok a Szent István által alapított Nagyboldogasszony-­bazilika emlékét őrzik, s ma már Nemzeti Emlékhely-Romkert néven járhatják azt be a kíváncsiak. Fontossága mindig is megkérdőjelezhetetlen volt.

Fehérvár az ideális hely

A középkori hatalmi központként funkcionáló Székesfehérvár kialakulása legkésőbb Géza nagyfejedelem idejére tehető. A Szent István által építtetett Nagyboldog­asszony-bazilika falai között 38 magyar királyt koronáztak meg és 15 uralkodót temettek el, valamint országgyűléseknek, országnagyok tanácskozásának, királyok hadba vonulásának és hazatérésének adott otthont. Kiemelt jelentőségét növelte, hogy itt őrizték az Árpád-korban a koronázási jelvényeket és a királyi ereklyekincseket, valamint a templomban helyezték el a király trónját is. Felmerülhet a kérdés, miért ezt a mocsarakkal körülvett szárazulatot választotta első királyunk saját magántemplomának felépítésére. A válasz a terület elhelyezkedésében rejlik: fontos stratégiai ponton feküdt, több kereskedelmi útvonal és a jeruzsálemi zarándokút is keresztülment rajta.

A templom megépítése

A templom építése minden bizonnyal az első ezredfordulón vette kezdetét, és még 1038 előtt fejeződhetett be. Keleti homlokzatát hatalmas apszis (félköríves szentély – a szerk.) uralta egy-egy alacsonyabb kápolna vagy sekrestye között. A templom fő része a feltűnően tágas bazilika volt, a hajóit elválasztó pillér- vagy oszlopsorok helyét ma csak az alapozási sávok jelzik. A főhajó árkádokkal nyílt a templom nyugati homlokzatát alkotó, bizonyára tornyos épületrész felé, mely a mai püspöki palota alá nyúlik: mellé még a 11. században kis építményt emeltek árkádos földszinttel. Az 1083-as kettős kanonizáció (István király és Imre herceg szentté avatása) nyomot hagyott a templom fontos részletein is: a főhajóbeli királysír körzetén és a kanonokok számára elkülönített, fehér mészkő burkolatú nyugati szentélyrészen. Az István-kori vagy már az új szentélykiképzéshez tartozó mellvédtöredékek és a szent királlyal összefüggésbe hozott díszes szarkofág korai román kőfaragásunk első, jeles emlékei.

Árpád-kori átépítések

A templom még az Árpád-korban megélt egy átépítést, mely lényegében érintetlenül hagyta az alaprajzot és az épület sziluettjét, mégis jelentősen megváltoztathatta a templom belsejét és magassági arányait is. A déli pillérsor fennmaradt lábazataiból ítélve új, hasáb alakú pilléreket kapott, így már csak a szentély diadalívének pilléreit bővítették féloszlopok. A lábazatok profilja a 12. századra jellemző, és ebből a korból való a kőfaragványok első nagy csoportja is. A templom átépítése és faragványos díszítése eszerint összefügghetett Könyves Kálmán király (1116) és utódai fehérvári temetkezésével: a század végére gyakorlatilag az Árpád-dinasztia sírtemploma lett az épület.

Gótikus átépítések

A bazilika első nagy gótikus átépítésére Károly Róbert uralkodása alatt került sor, az 1318. évi tűzvész pusztítása után. Ekkor még csak egy új famennyezetet készítettek a leégett régi helyett, a templom falait pedig támpillérekkel erősítették meg. Az 1327-es újabb tűzvész után azonban úgy döntöttek, hogy beboltozzák a templomot, hogy a hasonló katasztrófákat megelőzzék. A templom pilléreit megerősítették, a mellékhajók bordás keresztboltozata fel is épült, de a hatalmas főhajó lefedéséhez a támaszok így is gyengének bizonyultak. Megoldásként a pilléreket a főhajó felé megtoldották.

Az Anjouk is használták

A romterületről több, a 14. század második felére keltezhető vörösmárvány faragványtöredék került elő, melyek a kápolna két reprezentatív tumba-síremlékéhez kapcsolhatók. Nagy Lajos sír­emlékéhez tartozhatott egy uralkodói figurát ábrázoló szarkofágfedlap rongált fej- és törzstöredéke, mely fölött oszlopos baldachin emelkedett. A legépebb kőfaragvány ebből a korszakból egy, az Anjou királyok struccos sisakdíszét ábrázoló, kiemelkedő színvonalú dombormű volt, mely az Anjou-kápolnához tartozhatott.

Ásatások és leletek

A 19. század közepétől folytattak feltárásokat az egykori királyi prépostság és temploma területén. A fennmaradt falmaradványok és kőfaragványok az 1938-ban elkészült Romkertbe kerültek, melyet a 2011. évi CXLIX. törvény a Nemzeti Emlékhelyek sorába emelt.

A földmunkákhoz kapcsolódó leletmentések 1965-ben komoly eredménnyel jártak: újabb Árpád-kori kápolna került elő. A leletmentést Kralovánszky Alán végezte, aki ettől kezdve a templom területének módszeres hitelesítő ásatásába kezdett. 1969-ben a püspöki palota kertjében a templom északnyugati, régészetileg soha nem kutatott részén végzett ásatást, mely során feltárta a főhajó eddig ismeretlen, észak–dél irányú, korai pillérsorát. 1970-ben megkezdte a korábbi ásatásokkal feltárt területek újbóli kutatását, ahol legjelentősebb eredménye a Szent István-sír, valamint az Árpád-kori szószék felfedezése volt.

Az 1970-es évek után csak 1988-ban indultak kisebb hitelesítő feltárások, továbbra is Kralovánszky Alán vezetésével. Feltárásra került a déli oldalhajó teljes területe, mely által az addig alig ismert déli hajófal teljes hosszában dokumentálhatóvá vált. A délnyugati torony teljes feltárásával lehetővé vált az Ozorai Pipo tornyával történő azonosítása, tőle nyugatra pedig az Árpád-kori nyugati építmény déli része és építési periódusai váltak ismertté. Az újabb, jelentős területet érintő ásatás a védőépület tervének elfogadása után, 1997-től indult meg. Előkerültek a Prépostság Árpád-kori épületrészletei és Nagy Lajos király temetkezési kápolnájának alapfalai a feldúlt sírokkal. A korábbi ásatások újraértékelése tette lehetővé 1996-ban Szent Imre sírhelyének azonosítását is.