Büntették a hízelkedést, de még az ajándékra nézést is a Polgárdiban hozott rendszabály szerint

Szégyenoszlop, szégyenkő vagy szégyenpad, egyre ment. Akit ide állítottak vagy ültettek, annak bizony “elverték a farát”.

Hajdú Marianna

Fotó: Lukács László

A szégyenoszlopok felállítása nem csak a világi hatóságok feladata volt, hanem az egyházzal és a vallással is összefüggésben történhetett. A prédikátorok is felhasználták a megszégyenítést a gyülekezet tagjai számára.

A református templomok közelében emelt szégyenkövek sajátos változatai voltak a pellengérnek. A bűnöst nem állították, hanem ültették rá. Az említett templomoknál például a szégyenkőket az elítélteknek meg kellett vinniük vagy a nyakukba kellett venniük, és a többi hívő után mentek be a templomba.

A Fejér Megyei Hírlap több mint 30 évvel ezelőtti cikkében is éppen ezekről a “nevelő” céllal létrehozott megszégyenítő helyekről olvashatunk.

Eszerint a századokon keresztül alkalmazott pellengért leginkább városháza elé, a főtérre, a piacra vagy a templom mellé helyezték, ahol úgymond, nagy volt a forgalom.

És, hogy kik kerülhettek ezekre a korántsem megtisztelő helyekre? A 1649-ben Polgárdiban született egyházi rendszabály 3. pontja szerint:

az ünneptörést, lopást, tolvajlást, emberárulást, vérontást, szitkozódást, lélekmondást, ördöglelkű, ördögadta, ebhitű eblelkű, ördögteremtette és több efféle undok káromkodást, személyválogatást, paráznaságot, latroknak pártfogását, barátságát, atyafiságát, hízelkedést és ajándékra való nézést, törvényhez való engedhetetlenséget el ne kövessen, aki pedig e megnevezett bűnök közül valamelyiket cselekszi és ezen kívül is melyeknek az Isten törvényében nyilvánvaló büntetésük leírattatott (melyek szerint ő is bűnhődjék), a pellengérben tétessék az ideiglenesen tartassák, akár férfiú, akár asszonyi állat, akár gazda, akár szolga legyen és azután üssenek hatot a farán, avagy eklézsiát kövessen.

A tanácskozás a férfiak privilégiuma volt, asszonynak ott nem lehetett szavuk:

az asszonyi állatok a gyűlésben magokat ne avassák, oda nem menjenek, ott ne pattogjanak, akik pedig ez ellen cselekszenek, pelengérbe tétessenek.

Az asszonyi nyelvre is kötöttek csomót a szabályok:

ha az asszonyok egymást megk…vázzák, szidalmazzák, rútítják, egymást meggyalázzák, férfiaknak ha tisztességet nem tesznek, ülésekből előttük fel nem kelnek vagy nekik tiszteletlenül szólanak, eféle cselekedetekért a pellengérbe tétessenek, megbüntettessenek

Az írás arról is beszámolt, hogy a későbbi korokban kő- vagy faoszlophoz állították a bűnök elkövetőit, akik aztán gúnyolódás, megvetés és a primitív tréfálkozások céltáblái lettek:

A pellengérre kerültet gyakran további megszégyenítésül „feldíszítették”. A szerencsétlen nyakába bűneit elsoroló táblát raktak, fejére szalmakoszorút tettek vagy tyúktollat szórtak, kezében a bűnjeleket kellett tartania.

Az sem volt szokatlan, hogy a komolyabb vétkek elkövetőit megvesszőzték, korbácsolták, de kivégzésre is volt példa. Magyarországon egészen a XVIII. századik létezett ez a megszégyenítési mód, majd csak ezután kezdték elbontani a “városképet rontó” vagy a “közlekedést akadályozó” építményeket.

Fejér vármegyében, Abán, Enyingen, Sárbogárdon állítottak a református templomoknál szégyenkövet. Ide a megesett vagy parázna dolgot művelő lányokat ültették vasárnap, amikor a falu népe a templomba igyekezett. Egészen addig ott kellett ülniük, amíg a harmadik harangszóra az emberek be nem vonultak a templomba. A sárbogárdi szégyenkőre lopásért, paráználkodásért ültették a bűnöst és onnan kellett végighallgatni a misét.
A kormány és a hatóságok a XVIII. század végétől már komolyabban vették, hogy az igazságszolgáltatás a saját hatáskörükbe kerüljön és lassan kiszorították ebből a tevékenységből az egyházat.