A nap, amikor Sztálin elvesztette a fejét

Zuglóban laktunk. Délután unokabátyámmal, Andrissal, izgatottan indultunk haza az iskolából. Kora délután volt, de már rengetegen voltak az utcákon. Nem tudtuk, hogy mi, csak azt, hogy valami eddig elképzelhetetlen történik a városban. Egy fiú felcsöngetett hozzánk:– Gyertek gyorsan a Ligetbe, valami nagy balhé van – mondta. Tíz perc múlva már a Hősök tere felé rohantunk. A tömeg arra tartott. Ennyi embert eddig csak a Népstadionban láttunk, amikor beszöktünk a magyar–angol meccsre. A Sztálin-szoborhoz igyekezett mindenki. Ahol állt, azt Felvonulási térnek nevezték. Nagy kommunista ünnepeken ide hajtották ki az embereket felvonulni. Most senkit nem kellett hajtani, vonzott mindenkit a szobor. Drótkötelet dobtak Sztálin nyaka köré és teherkocsival próbálták ledönteni a szobrot. Rengetegen dolgoztak, hogy letépjék a fejét, végül sikerült. Csak a csizmája maradt. Ezt követően a teret a pestiek „átnevezték” Csizma térré. Ez 23-án történt, s ekkor már biztos volt, hogy kitört a forradalom.

Andris mindig tudta, mikor, hol történik valami fontos. De az alatt a néhány nap alatt minden fontos volt. Október 25-én délelőtt a Parlament előtt gyülekeztek az emberek. Mi is odamentünk. Amíg a tömeg várta, hogy Nagy Imre megjelenjen, és beszédet mondjon, az emberek énekeltek. Néhány tank magyar zászlóval a térre gurult. A tankokon lévők segítettek, hogy Andrissal fel tudjunk kapaszkodni, zászlót lengetni. Azután más tankok, nem magyar zászlóval érkeztek. Egyszerre, ezek közül és a Kossuth teret körülvevő több épület tetejéről is lőni kezdtek. Egymásra is, de főleg a menekülni próbáló tömegbe. Leugrottunk. Ma sem tudjuk, hányan haltak meg ott. Nagyon sokan. A körülöttünk lelőttek közül többen is mellénk, ránk zuhantak. Amikor abbamaradt a lövöldözés, vértől átázva kimásztunk a hullák alól. Akkor, véres csütörtökön lett a forradalomból szabadságharc. 
Andris másnap meg akarta látogatni Katit, aki nagyon tetszett neki. Amióta a forradalom kitört, semmit nem hallott róla. Katiék a Múzeum körúton, a Bródy Sándor utcai Magyar Rádióval szemben laktak, az ÁVO-sok itt kezdtek el először tüzelni a tüntetőkre. Már a Körúton átfutnunk is izgalmas volt, mert időnként lőttek. Nem tudtuk, honnan, kire. Katiék a harmadikon laktak. Amikor a másodikon lehettünk, felettünk kicsapódott egy ajtó és Kati anyukája zokogva állt az ajtóban: orvost, gyorsan mentsék meg! Katiék alatt egy orvos házaspár élt. A segélykérést hallva a férfi velünk együtt ért az emeletre. Az ablak alá csúszva feküdt Kati. Kinézett az ablakon, és valaki lelőtte. Mint Andris, 10 éves volt. Ekkor vált az eseménymozaikokból számunkra a szabadságharc személyes tragédiává. 
A fájdalomtól bódultan, sírva tántorogtunk ki a házból, nem a Múzeum körút, hanem a Mária utca felé. Az átjáró előtt gúlába állítva puskák voltak. Felkaptunk kettőt. Pár lépés után megláttuk, hogy velünk szemben nyolc orosz katona jön, így gyorsan megszabadultunk a fegyverektől és eltűntünk az átjáróból. 
Miután Andris otthon elmondta, mi történt, nagynénémék, Andris szülei, elhatározták, hogy elmenekülnek, mert ki tudja, ki látott minket a tankon és a fegyverekkel. Kevesebbért is halálra ítéltek és ki is végeztek gyerekeket a szabadságharcot követő években. Novemberre már újra lezárták az osztrák határt. Andris papája orvos volt. Egy betege megszervezte, hogy Kelenföldről teherautóval elviszik őket Győrig, csak az állomásig kellett valahogy eljutniuk kora hajnalban. Tömegközlekedés már és még nem volt. Hideg, esős hajnalban gyalogoltunk át a Szabadság hídon. A híd budai oldalán kellett búcsút mondanunk, hogy még hazaérjek, mielőtt szüleim felébrednek. Andris nekem olyan volt, mintha bátyám lett volna. Ahogy ők Kelenföld, a későbbi szabadság felé, és én Zuglóba indultunk, vissza-visszanéztünk. 
Néhány nappal később, jelezve, hogy sikerült Ausztriába érniük, a Szabad Európa Rádióban hallottuk az előre megbeszélt üzenetet: Kati sírjára vigyél virágot!