Ha hűvösre fordult, veremházakban éltek, de a szabadban voltak igazán otthon őseink

– Általánosságban beszélek az Árpád-kori falusias jellegű településekről, mert úgy tűnik, hogy nincsenek regionális különbségek. Az Alföldön és a Dunántúlon is hasonlóan történt meg a veremházak kialakítása, illetve a falvakra jellemző településszerkezet is lényegében egyező – mondta a régész. A települések szerkezetét, a telekhatárokat a régészeti feltárások során megtalált árkok jól kirajzolják. Egyes árkok karámként is szolgáltak, illetve vízelvezető rendszerként, s minimális védelmi funkciójuk is volt.

A házcsoportok között sok közös helyiséget is létrehoztak. Kiégetett belsejű vermekben, gödrökben tárolták a terményeket, és a tetejüket deszkákkal fedték le. – Ezeken kívül számos szabadtéri tűzhely, kemence nyomát is rendre megtaláljuk – mondta Reich Szabina. A veremházak eléggé füstösek, nyirkosak voltak, ezért inkább csak a téli, a mindenkori hidegebb időszakban tartózkodtak odabent. 

– Amint a szép idő megérkezett, kint voltak többnyire, a 10–13. század között sok esetben valószínűleg jurtákban laktak ilyenkor – fogalmazott a szakember. Szellős, csak részben zárt építményeket is felhúztak a falvakban, amelyek védőhelyként szolgáltak az eső ellen. Munkavégzés, illetve sütés-főzés folyt e kültéri közösségi helyeken. Nézzük a veremházakat! Ezek két csoportra oszthatók: földre támaszkodó tetőzetű, illetve kisebb oldalfallal rendelkező típusú építményekre. Ezek általában 25–30 négyzetméteresek voltak, s 4, de akár 7, sőt 10 fős családoknak is el kellett bennük férni.

 – Először megásták a tetőzetet tartó oszlopok helyét, amelyekbe úgynevezett ágasfákat állítottak, ezekre rakták rá a tetőzetet összetartó szelemengerendát, majd pedig belécezték. A lécekhez gyékényt, sást, nádat rögzítettek, ezután szalmával tömték ki és földdel is bedöngölték. A házak bejárata a déli oldalon volt – mondta a régész. A földbe süllyesztett bejárati részt a gádor – oszlopokkal alátámasztott előtető – védte az időjárás viszontagságaitól. A lejáratot lépcsőzetesen alakították ki. A szemközti oromfalon előfordulhatott ablaknyílás is. A veremház oldalfalait valószínűleg hígított sárral tapasztották ki, sőt valamikor még meszelték is azokat. A belső világítást mécsesek meggyújtásával oldották meg. A veremházak általában négyszögletes alaprajzúak voltak, de lekerekített sarokkal rendelkeztek.

 – Odabent, a földfelszínhez képest körülbelül másfél méter mély gödröt ástak le, így tetőzettel együtt általában 3 méteres belmagasságú házakat hoztak létre. Először úgy 30–60 centiméterrel süllyesztették le a felszínt, majd mind a négy oldalon körülbelül 50–80 centimétert elhagyva – ezeket a padkákat használták fekvőhelyként –, 50–90 centiméter mély vermet ástak, ahol a munkavégzés és a mindennapi tevékenységek folytak – mondta Reich Szabina. A források szerint gyékényszőnyeget terítettek maguk alá, tehát növényekből fontak maguknak fekhelyet. A régészeti ásatások során talált karónyomok alapján elképzelhető, hogy a kicsit módosabbaknál ágylábak, ágykeretek is voltak. Szalmazsákot, sőt akár tollal töltött ágyneműket is használhattak derékalj gyanánt. Takaróként bőranyagokat, illetve a köpönyegüket terítették magukra, a korszak végén a takaró mint külön textília is megjelent. A holmijaikat valószínűleg az oldalfalakban kialakított bemélyedésekben, fali fülkékben tarolták. 

A ruhákat, a textíliákat – ez elsősorban néprajzi párhuzamok alapján ismert – ácsolt, vaskapcsokkal vagy szegekkel összefogott ládákban tartották. Ezeket véséssel, festéssel díszíthették. A veremházakban is kialakítottak egy-egy kemencét, az oldalfalba vájva. A kemence belsejét kiégették, aljukat törött cserépdarabokkal tapasztották ki, vagy jó vastag agyagréteget húztak rá. A kemence nemcsak sütésre és főzésre szolgált, de a ház fűtésére is.

 – A füst többnyire a ház belsejében keringett, bár előfordul, hogy ásatások során az oldalfalaknál nyúlványokat találunk, amelyek kivezették a füstöt – jegyezte meg a régész. Odabent fából faragott tálban mosakodtak. A teljesebb tisztálkodás minden bizonnyal a közel eső víznyerő lehetőségnél – tónál, pataknál – történt, jó időben. A házakhoz közel alakították ki az árnyékszékeket. Egy veremházat átlagosan 10–15 évig használhattak, majd utána újat alakítottak ki. Az Árpád-kori falvak felhagyásának több oka lehetett. Egyrészt a rosszabbodó higiéniai viszonyok, másrészt a környező földek kimerülése.