Isten és ünnep a lövészárokban: amikor egy lövés sem dördült…

Miként terelődött a figyelme a nagy háborúra? 

– Körülbelül húsz éve Négyesi Lajos ezredessel jártunk az Isonzó mellett, és ott, azon az utazáson döntöttem el, mit szeretnék kutatni. Négyesi Lajos a hadszíntérkutatás magyarországi meghonosítója, aki azt az elvet követte, hogy nem csak az íróasztal mellett kell dolgozni. Csak úgy lehetünk igazi történészek, ha ott vagyunk a harcok, a küzdelmek helyszínén. Ezt azért is tartom fontosnak, mert amikor valaki kijelölte a harcok színhelyét, akkor végignézte a terep adottságait, amelyek nélkül lehetetlen felidézni az egykori történéseket. Pintér Tamással és Rózsafi Jánossal Doberdónál találkoztam, majd alkottunk egy kutatócsoportot, amely aztán elkezdett az Isonzó és a Doberdó feltárásával foglalkozni a kétezres évek első felében.

Doktoriját a tábori lelkészek szolgálatáról írta. Miért?

– Középiskolában tanítok, emellett az első világháború kutatásával, elsősorban az Isonzó mentén megvívott harcok történetével foglalkozom, és ehhez társult a tábori lelkészek szolgálatának a feldolgozása. Érden lakom, több helytörténeti munkám is megjelent már: kevesen tudják, hogy Érd az ötvenes évekig Fejér megyéhez tartozott, és így a helytörténete szervesen kötődik Fejér megyéhez. Annál is inkább, mert az első világháborúban az érdi fiatalok a székesfehérvári 69-es császári és királyi gyalogezredbe vagy a 17-es honvéd gyalogezredbe vonultak be. A tábori lelkészek története fontos kutatási téma, mert bár csak keveseket érintett, nagyon fontos volt ez a tevékenység. Ők tisztként szolgáltak a Monarchia haderejében, amelynek megvoltak azok a vallási és katonai előírásai, amelyek szerint ezt a feladatot el kellett látniuk. A téma másik része a háború lelki oldala, az, hogy mit kellett átélni ezeken a szörnyű hadszíntereken. Ezt azért nehéz ma elképzelni, mert a huszadik század elején élt emberek sokkal zárkózottabbak voltak, mint a mostaniak, ezért csak a naplókból, egy-egy félmondatból lehet következtetni arra, mit éltek át. Gyakran beszélnek a hadifoglyok, a hősi halottak és a sebesültek számáról, de még a nagy háború százéves évfordulója kapcsán is háttérbe szorult, hogy milyen lelki sérüléseket szenvedtek el a katonák. Ezeknek a borzalmaknak a feldolgozásában segítettek a tábori lelkészek, hiszen az akkori emberek sokkal inkább megélték a hitüket, hívőbbek voltak, mint a ma élők, nagyobb jelentőségű volt számukra a vallás.

Sikerrel segítettek a tábori lelkészek?

– Igen. Prohászka Ottokár, Székesfehérvár püspöke azt mondta, hogy a hívő ember számára sokkal nehezebb a háború, mert sokkal nehezebb lesz a lelke a borzalmak hatására. Azonban a hívő embernek ott a hite, márpedig a hitét ugyanúgy meg kell élnie a frontvonalban, mint otthon, a boldog békeidőkben. Ehhez nyújtottak segítséget a tábori lelkészek, valamint felkészítették a katonákat arra, hogy meg tudják ünnepelni a fronton a karácsonyt. Mivel a tábori lelkészek tisztek voltak, mindig a tisztikarral egyeztették az alakulat programját annak függvényében, hogy tartalékban, pihenőben volt-e az egység, vagy sem.

Miként töltötték a katonák a karácsonyt?

– Már advent idején igyekeztek a katonáknak időt biztosítani ahhoz, hogy részt vehessenek a tábori misén, istentiszteleten, a szent gyónásokon. Ajándékokat is készítettek ilyenkor. A tábori lelkészek igyekeztek beszélgetni a katonákkal, odafigyeltek személyes gondjaikra. Ha az alakulat szentestén pihenőben volt, akkor az ezredparancsok mondott néhány szót, a tábori lelkész bemutatott egy misét, majd a katonák megkapták az ajándékokat, amiről általában az alakulat gondoskodott. Lehet, hogy az csak egy plusz adag cigaretta vagy egy üveg bor volt. Ha a hátországban gyűjtöttek adományokat, azokat is ilyenkor adták át. És aznap, ha lehetett, hagyták a katonákat beszélgetni, levelet írni. Ha a harctérre, az első vonalba szólított a szolgálat, az akkor természetesen felülírt mindent.

Van különleges története a frontkarácsonyról?

– Sokat látjuk a filmeken, hogy a nyugati fronton miként viselkedtek a katonák karácsonykor. Nem ismert az eset, ami a fehérvári katonákkal megtörtént 1915 karácsonyán az olasz fronton: a két lövészárok között volt egy fenyőfa, amit feldíszítettek a magyar utászok. Aztán december 24-én meggyújtották rajta, amit lehetett, és az egész fa fényárban úszott. Amikor az olaszok ezt meglátták, először odalőttek, de aztán, amikor rájöttek, mi az üzenet, utána már egyetlen lövés sem dördült el egész szenteste. Aztán ugyanezt megpróbálták január elsején is a fehérváriak, hasonló módon kívántak boldog új évet, de akkor az olaszok már nem voltak vevők a gesztusra, inkább lőttek és harcoltak.