Emlékezetben tartja nemzetőreit a lepsényi és a mezőszentgyörgyi köztudat

Alig voltak 140-en, de a vérüket adták volna, ha csatába szólítják őket. Tudjuk, hiszen Eötvös Károly A nagy év című kortörténeti könyvében megemlékezik róluk, és számunkra fényes haditettükről.

„Kiütött a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, a mikor 1848-ban a pozsonyi országgyűlés törvényeinek hirét vette. Nincs többé robot, nincs úrbér, nincs földesúri hatóság, nem kötéllel fogják ezentúl a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban s a mindennél szentebb szabadságban. De most már hát mit csináljunk?... Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden, a mi jön, csak ezután jön. Így cselekedett Árpád apánk s igy cselekedtek azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem akarjuk áldomásnak nevezni: nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell tartanunk.” (Részlet Eötvös Károly könyvéből)

Hírek jöttek, hogy Jellasics horvát csapatai Pest felé menetelnek. Féltek a helyiek, hogy Lepsényt is feldúlhatják a martalócok. Jellasics a Balaton déli oldalán nyomult csapataival Buda felé, hogy elfoglalja a magyar fővárost. Az útja így természetesen átvezetett Lepsényen is.

A lepsényi fogadóban szeptember 27-én a helyi és a mezőszentgyörgyi nemzetőrök borozgattak, és latolgatták a várható napok történéseinek következményeit. Csak egy pillanatra néztek át a túloldalra, ahol a fogadó egyik sarkában idegen embereket fedeztek fel. Gyanúsak lettek nemzetőreink szemében. Észrevették, hogy katonák, ráadásul fel vannak fegyverkezve – valószínűleg Jellasics seregéhez tartozhattak. A horvátok elé álltak, és felszólították őket, hogy adják át a fegyvereiket, és adják meg magukat. Erre a horvátok kinevették a magyar nemzetőröket, majd fenyegetőleg léptek fel. Ezt követően – talán a bornak is betudható – egy lövés dördült el, és a horvát hadnagy holtan esett össze.

Időközben Jellasics már megindult Lepsényből Székesfehérvár felé. A horvát bán terve az volt, hogy a Balaton déli partján, a régi hadi úton gyorsan Buda felé nyomul, egyesül Róth tábornok hadaival, és így együttesen szétverik a gyülekező magyar sereget. A bán levelét a horvát futárok vitték volna Róth tábornokhoz, hogy mikor és hol egyesüljön a két hadsereg. Ennél a pillanatnál léptek a magyar és a lepsényi történelembe a helyi nemzetőrök.

A horvát hadnagy halála után egy kisebb fajta tumultus kerekedett. A horvátok igyekeztek a helyieket sarokba szorítani, és elfogni. Azonban olyan elementáris erővel küzdöttek a lepsényi és a szentgyörgyi nemzetőrök, hogy a horvátok menekülőre fogták. A fogadóból Kőkút felé menekültek, hogy egy kis kerülő után csatlakozzanak Jellasics csapatához. Kőkút után Kukollapusztának vették az irányt, majd Mezőszentgyörgyöt megkerülve szándékoztak egyesülni a horvátokkal. A nemzetőrök azonban szép lassan felmorzsolták a horvátokat. Az utolsó ellenséges katonát már majdnem Jellasics előtt ölték meg.

A nemzetőrök féltek attól, hogy a horvát bán emberei észreveszik a nagy port, de szerencséjükre nem így történt, már távolodóban voltak Jellasicsék. A helyiek átvizsgálták az elesett horvát katonák ruháit, és az egyikben megtalálták a hírvivő levelet, melyet a futároknak kellett volna átadniuk Róth tábornoknak. Ezt a levelet lóhalálában a magyar csapatok vezérkarához vitték, hogy tájékoztassák őket a fejleményekről, és az ellenség szándékairól.

Este megbeszélték, hogy a horvátokat eltemetik a Lepsény és Mezőszentgyörgy között elterülő réten. Így is tettek, és örök titoktartást fogadtak. Máig nem derült ki, hogy hol is fekszenek a horvát futárok holttestei.

Pákozdnál 1848. szeptember 29-én tüzérségi párbaj zajlott, amely estig elhúzódott, de Jellasics fokozatosan visszavonta erőit, és fegyverszünetet kért. Ez lényegében a magyar sereg győzelmét jelentette. A győzelmet Móga nem használta ki. Csapatait Martonvásárra vonta vissza, és háromnapos fegyverszünetet kötött Jellasiccsal. A bán a hátában kitört népfelkeléstől is fenyegetve érezte magát, ezért a fegyverszünet alatt – saját tartalék hadtestét is cserbenhagyva – erőltetett menetben Bécs irányában elhagyta az országot.

Ez volt a független magyar állam első ütközete, melyből győzelmesen került ki a sereg. A magyar csapatok egy részét a frissen toborzott nemzetőrök alkották.

Az a nap a mi ünnepünk is! A győzedelmeskedő magyar sereg sikeréhez méltán járult hozzá a lepsényi és a mezőszentgyörgyi nemzetőrség 138 tagja. Számukra és számunkra világraszóló, fényes tettet hajtottak végre, amely jelentős mértékben befolyásolta a 173 évvel ezelőtti eseményeket. A történelem kereke ebbe az irányba fordult.

A Lepsényben 1998-ban közadakozásból, az önkormányzat és a népkör által állított Nemzetőr-emlékmű (hazánk első és sokáig egyetlen nemzetőr emlékműve) két íve a kivont kardot és a kiegyenesített kaszát szimbolizálja, az embert formáló tömb ősrégi sukorói gránitból való. Az emlékmű Lángi Kiss István tervei alapján készült.