Prohászka, a szociális apostol

Ha az ember Székesfehérvár belvárosában körültekint, nem tagadhatja: szeme elé az évezredes valóságnak olyan képe tárul, amely – mielőtt anyagi formát öltött volna – először gondolatban létezett. A legapróbb részlet is várostervezők és építőmesterek, szobrászok és kőfaragók elméjében született meg elsőként. Tervezői akaratból jött létre minden épület, oszlop, ív, lépcsősor és útkanyarulat. Hívők és nemhívők között a különbség ebben a megközelítésben csupán annyi, hogy előbbiek – tekintetüket följebb emelve – ugyanezt a tényt vallják a város fölé boruló kék égről is.

Tőke és munka

A társadalmi felelősségvállalás egyik keresztény alapgondolata az, hogy az ember maga is társteremtő. Így a társadalom is tervek nyomán fölmagasodó épület, amelyet gondolataink és az azokból fakadó tettek hoznak létre és alakítanak. A francia katolikus teológus, Lamennais abbé 1807-ben megjelent Modern rabszolgaság című munkája kétezer év után idézte meg újra a proletariátus ókori fogalmát, a kapitalizmus hőskora társadalmának szerkezetét tanulmányozva, értelmezve. Pár évtized múlva Marx e föltámasztott fogalomban a kizsákmányolt, elszegényedő ipari munkásságot egységesítette szociológiai és közgazdasági kategóriává, osztállyá.

Kettejükkel szemben XIII. Leó úgy vélte, nem a világot, hanem a világszemléletünket kellene inkább megváltoztatnunk. Új dolgok (Rerum novarum) kezdetű körlevelében így fogalmazott: „Alapvető hibát követnek el a társadalmi kérdés tárgyalásában azok is, akik a két társadalmi osztályt eleve egymás ellenségének tartják, mintha a természet a gazdagokat és a szegényeket arra teremtette volna, hogy állandó harcban egymást irtsák. Ez annyira ellenkezik a józan ésszel és az igazsággal, hogy pontosan az ellenkezője igaz. Ahogy ugyanis a testben a különféle tagok úgy illeszkednek egymáshoz, hogy ebből az egésznek az az összhangja keletkezik, amit joggal mondunk harmóniának, éppen úgy intézkedett a természet a társadalomról is, hogy a két osztály egyetértő kölcsönviszonyban álljon egymással, s megfelelő egyensúlyt tartva egészítse ki egymást. Hiszen teljes mértékben egymásra vannak utalva: sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg.”

Leó pápa elvetette a magántulajdon felszámolására irányuló szocialista javaslatokat, hangsúlyozva: azzal a munka maga is céltalanná válna. „Hiszen – s ezt könnyű belátni – a munkának, amit azok vállalnak, akik valamilyen kenyérkereső foglalkozást űznek, magától értetődő célja és értelme, ami a munkásnak legközvetlenebbül szeme előtt lebeg az, hogy magának anyagi javakat szerezzen, és ezeket magánjogon, saját tulajdonaként birtokolja.”

Minél kisebb, annál szentebb

A magántulajdon védelméhez azonban a pápai körlevél gondolatvilágában hozzátartozik a munkások jogainak és emberi méltóságának rögzítése is. „A munkaadók legfőbb kötelességei közé tartozik, hogy munkásaikat ne tekintsék rabszolgának; […] Értsék meg, hogy a kenyérkereső munka a keresztény bölcselet fényében nem lealázó, hanem felemelő, mert az emberi élet fenntartásának tisztességes eszköze; ellenben rút és embertelen dolog az embereket a haszonszerzés puszta eszközeiként használni fel, s őket többre nem becsülni, mint amennyit nyers munkaerejük ér. […] De mindenek felett az a kötelességük, hogy mindenkinek megadják a járandóságát. A munkabér összegének méltányos meghatározásánál több tényezőt kell számításba venni. A tehetősek és a munkaadók azonban soha ne feledjék azt az általános igazságot, hogy sem isteni, sem emberi törvény nem engedi meg, hogy a szegényeket haszonlesésből elnyomják, s más ember kiszolgáltatottságából húzzanak hasznot. A munkások jogos bérének elvonása olyan nagy bűn, mely az ég bosszuló haragját idézi magára: „A bér, amelyet a munkásoktól elvontatok, felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe” (Jak 5,4). Végül pedig kínosan ügyeljenek a gazdagok, hogy a szegények csekély vagyonában erőszakkal, ravaszsággal vagy kamatcsalással kárt ne tegyenek, már csak azért sem, mert a szegények nem elég erősek a védekezésre a jogsértések és a visszaélések ellen, és így az ő vagyonuk minél kisebb, annál szentebb. Hát nem volna képes ezen törvények megtartása már önmagában is megszüntetni a viszálykodás hevét, vagy akár annak okait?”

A pápai körlevelet elsőként magyarító Prohászka Ottokár fordításában 1891-ben megjelentek XIII. Leó beszédei és levelei is. Ekkorra a féltucat nyelven beszélő teológus és filozófus pap – aki a Pápai Gergely Egyetem hallgatójaként korábban maga is hét évet töltött Rómában – már a hazai katolikus megújulás központi figurája volt. „Szociális apostol” – ahogy a jezsuita Szabó Ferenc nevezte őt egy tanulmányában, rámutatva: Prohászka három és fél évtizeden át azokat a szociális eszméket terjesztette és igyekezett a gyakorlatba is átvinni, amelyeknek kifejtése a katolikus egyházban XIII. Leó pápa 1891-es körlevelével kezdődött meg.

Az eleven Prohászka

Még esztergomi teológiai tanárként jelentette meg 1897-ben Marx Károly nemzetgazdasági alapelvei című dolgozatát. Egy évvel korábban pedig A szociális theória hadi állása című tanulmányában adott átfogó képet a történelmi materializmusról. Ebben – egyebek mellett – a materializmus mint ideológia triviális belső ellentmondására is rámutatott. Miközben ugyanis az anyag elsőségét vallja, a materializmus sem tehet mást, mint hogy a gondolatok, eszmék irányából próbál hatást gyakorolni a tárgyi valóságra.

Prohászka, aki már húsz évvel korábban a vörös forradalmak veszélyére figyelmeztetett, a Tanácsköztársaság bukása után, immár székesfehérvári püspökként, az 1919. augusztus 17-i pásztorlevelében mégis így fogalmazott: „azt hiszem és vallom, hogy ha a magyar társadalomnak s a vallásos élet megújhodásának új forrásai után nézünk, s ha égő s vágyó szemmel tartunk szemlét a magyarság jövőjének valamit érő tényezői fölött: akkor ezeket elsősorban a munkásrétegekben, az ipari munkás- s a földműves osztályban reméljük föltalálni”.

A szociális megújulást sürgető újabb enciklikát, XI. Pius pápa 1931. május 15-én kiadott apostoli körlevelét Prohászka már nem érhette meg. Röviddel halála előtt, 1926-ban azonban így beszélt: „Ne féljünk a radikalizmus vádjaitól. Aki ezzel vádol, annak mi azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó pápa akart. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletariátusnak joga van emberhez méltó életre, joga van az otthonra, a család fönntartására, a munkának a termelés gyümölcseiben való igazságos részesedésére.”

Száz év múltán, napjaink válságteli világában, részben a korábbi jóléti társadalmak fokozatos elszegényedésének következtében, a vagyoni különbségek növekedésével ismét radikális ideológiák vannak erősödőben. Szélsőséges eszmék jelennek meg, amelyek megszokott életviszonyaink kereteit kísérletező kedvvel lerombolva szeretnének változást erőszakolni közös világunkra. Ha a pápai enciklikák sora nem téved, a szelet a pusztítás vitorláiból – ma is, mint száz éve – a társadalmi igazságosság helyreállítása foghatná ki.