„Oscar-díjat” érő óvodai alakítás – Kitüntették a csákberényi Sáfrán Andrásné Irénkét

A csákberényi óvoda idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját. Ebből 35 évig Sáfrán Andrásné Irénke vezette, aki jelenleg már úgynevezett sétálóidejét tölti. „Alakítá­sáért” a búcsúztatón kollégáitól megkapta az „Oscar-díjat” is, mutatja otthonában nevetve az aranyló szobrocskát, amely hű mása az eredetinek.

– Nem volt pedagógus a családunkban, viszont már gyerekként is nagyon szerettem szervezkedni és a kisebbeket gardírozni. Én magam nem voltam óvodás, mert abban az időben még nem működött Csákberényben óvoda – elevenítette fel a kezdeteket Irénke, aki mégis egy óvónőről, példaképéről írt pályázatával nyert az Úttörővezető című magazintól a sok apróság mellett kéthetes csillebérci nyaralást. Az óvónőket iskolásként az 1971-ben nyílt berényi óvoda udvarában működő iskolakertben figyelte meg a gyakorlati órák alatt, meg akkor, amikor kapálás helyett inkább a gyerekekkel játszottak. Akkor érintette meg őt az óvoda hangulata, és tetszett meg neki az óvónők – vagy ahogyan Csákberényben ma is hívják őket, óvókák – hivatása.

Ezek után egyértelmű út vezetett a fehérvári Vasváriba, ahol akkor még létezett óvónőképzés. Meghatározó alakja volt a vasváris éveknek gyakorlati vezetője, Fekti Istvánné, aki később pedagógusként, óvónőként és emberként is mintát adott Irénkének. A szakközépiskola után abban az időben két évet kellett óvónőként dolgozni, aztán viszont automatikusan lehetett menni főiskolára.

– Első munkahelyét központilag jelölték ki az embernek. Engem Mohára küldtek, egy osztálytársamat, aki egyébként mohai volt, Csókakőre. Arra gondoltunk, praktikusabb lenne cserélni. Bementünk hát a pártbizottságra, ahol Perepatics elvtárs lekiabálta a fejünket: „Mit képzelnek maguk? Nem babaruha ez, hogy csak úgy cserélgessük!” Végül aztán mégis megengedték a cserét – mesélte Irénke, akinek ahhoz, hogy óvónő lehessen, egy nehéz döntést is meg kellett hoznia. Korosztályos válogatottkeret-tag tájfutó volt ugyanis a Volánban, és abban az évben a svédországi világbajnokságon való indulás volt a tét. Edzője, Törjék György nagyon agitálta, maradjon sportállásban, még lakást is ajánlottak neki. Ám Irénke mindenáron óvónő akart lenni, és tudta, munka mellett nem mennének az edzések. Lemondta a válogatottságot – utóbb derült ki, benne volt a Svédországba utazó keretben.

– 1981-ben kezdtem a csókakői óvodában, négy év múlva kerültem át Csákberénybe. 1985 augusztusában befejeztem a főiskolát, és szeptemberben felkértek az óvoda vezetésére. Pedig óvónőként sem volt még túl nagy gyakorlatom. Szerencsém volt: olyan óvókák és munkatársak álltak mellettem, akiktől sok segítséget, biztatást kaptam – mondta hálásan Irénke, aki egészen 2020-ig vezette az óvodát. Az ő vezetősége alatt lett a hagyományőrzés az intézményben folyó nevelés alapja – nem divatból, hiszen a 80-as években hagyományőrzéssel még kevesen foglalkoztak. Az évek alatt aztán erre épült rá az intézmény komplex pedagógiai programja. A kétcsoportos óvodában mindenki kivette a részét a feladatokból. Irénke, aki a vezetői poszt mellett sokáig csoportban is dolgozott, nem csak magával szemben volt szigorú. Mégis szerették és követték: munkájával, szorgalmával, kitartásával és lelkesedésével példát mutatott. Generációk nőttek fel a keze alatt, és tanultak játszva szülőfalujuk környezetéről, értékeiről, hagyományairól a kirándulások és a nyári táborok alkalmával, vagy lettek gazdagabbak életre szóló élményekkel egy rendhagyó, erdőben megtartott anyák napi ünnepség által. Az évek alatt nemcsak az óvoda épült, szépült és programja fejlődött, de a folyamatos képzéseknek, tanfolyamoknak köszönhetően Irénke is, aki nem mellesleg egy hagyományőrző egyesületet is létrehozott, hogy az óvoda keretein kívül is legyen lehetőség a faluban a hagyományok őrzésére, továbbadására.

– Ezt az óvodát együtt építettük fel a kollégákkal, a szülőkkel és a fenntartóval, amely mindig támogatta az ötleteinket és segített megvalósításukban. Nélkülük nem jutottunk volna el idáig – mondta Irénke, aki természetesen sok támogatást kapott a családjától is.

– Pedagógusnak lenni hivatás, olyan elköteleződés, amit csak teljes szívvel lehet csinálni. Természetesen ezen a pályán is vannak mélypontok és örömteli pillanatok. Én is sokszor elfáradtam, főleg, hogy ameddig csoportban is dolgoztam, számtalanszor csak éjjel jutott időm a papírmunkára. Ám a napi munkára fordított energia többszörösét kaptam vissza a gyerekektől, akikkel együtt én magam is megéltem minden élményt. A nehézségeket pedig kihívásnak tekintettem, amelyek építettek és újat tanítottak – összegezte a kitüntetett.