Németh László Emelkedő nemzete

„Hiszen nem mondom, voltak rá jelek eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő elfeledett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap fel, mint kortársai közül. De hogy a nemzetgyötrésben, megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukban így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelőknek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet is…”

Amikor a Kodolányi János Főiskolán tanítottam a Szövegelemzés tantárgyat, mindig fölvettem a publicisztikai művek közé Németh László Emelkedő nemzet című írását, melyből most a fenti sorokat idéztem. Egy olyan író művét, aki nem volt éppen forradalmár alkatú, aki irtózott mindenféle erőszaktól, ám aki mégis a hatása alá került az 1956-os forradalmi eseményeknek. Nem véletlenül, hiszen a Rákosi-korszak őt is próbálta megnyomorítani; 1949 és 1953 között „csak” műfordításai jelenhettek meg. Igaz, ebben is maradandót alkotott, elég tán Tolsztoj vagy éppen Ibsen műveinek fordítására utalnunk…

Németh László akkori „bűnei” közé tartozott, hogy 1945 előtt tisztán látta a magyarság jövőjét, és ezt alaposan el is mondta híres második szárszói beszédében 1943-ban. Azt sem díjazta a kommunista diktatúra, hogy a minőség elvét hirdette, és számára az a bizonyos „harmadik út” volt a legelfogadhatóbb változat a jövő szempontjából. Irtózott mindenféle önkényuralomtól (miként kortársai közül Márai Sándor is), ám ő sosem hagyta el hazáját, a legvadabb fasizmus vagy bolsevista elnyomás éveiben sem. Így hát nem lehet véletlen, hogy az Emelkedő nemzet éppen abban az Irodalmi Újságban jelent meg november elején, amelyben Illyés Gyula is publikálta híres versét Egy mondat a zsarnokságról címmel.

Ám Németh László írásának nagyobb része még nem a forradalommal, hanem a két világháború közötti Horthy-korszakkal foglalkozik. Érthetően, hiszen neki már abban az időben igencsak nagy tekintélye volt a magyar szellemi életben. Az első, 1925-ben a Nyugat pályázatán győztes Horváthné meghal című novella után sorra jelentek meg maradandó alkotásai, drámáit sikerrel játszották a színházak, megalkotta egyszemélyes folyóiratát, a Tanút, tanulmányai, esszéi, kritikái nagy tekintélyt szereztek számára. S ha csak két, világirodalmi szintű regényét, az Iszonyt és a Gyászt emeljük ki, máris láthatjuk kivételes nagyságát. Mindez abban is megmutatkozott, hogy a népi irodalom egyik vezéralakja lett ő, aki a magyarság sorskérdéseit mindig szem előtt tartotta, és fontos elemzéseiben tett hitet mellettük. Az igazságtalan támadások igencsak megviselték. Nem volt tévedhetetlen, ám a szándék jogosságát nem vitathatta senki.

Ilyen szellemi és művészi háttérrel reálisan láttatja a korszak főbb jellemzőit, mint előtte és utána oly kevesen. Nem eszményíti, és nem becsmérli. Nem tartja túlságosan tehetségesnek a hatalom vezetőit, de elismeri, hogy voltak jelek az akkori magyar társadalomban, amelyek biztatást jelentettek. Többek között ezt írja: „…Az emelkedés főképp szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre. Az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt.” És szól a gazdaság eredményeiről, a tehetséges magyar nép érdemeiről. Akkor úgy tűnt az író számára, hogy az általa megálmodott Kert-Magyarország is megvalósítható. Egy területen kellett volna még emelkedni: az erkölcs területén.

És ’56-ban éppen ezt a lehetőséget láttatja. „…A forradalom kitörése előtti nap azzal az elhatározással utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim rendezésének élek, s nem térek vissza többé a fővárosba. A rettenetes aggodalom napjai után csak egy éjszakát birkóztam az örömmel. Azóta már csak a felelősség szorítását érzem, amit ma minden értelmiségi embernek éreznie kell. Az utolsó ötven év magyar szellemi fejlődése világosan fölírta a nemzet elé a célokat, amelyek felé egy magyar forradalomnak törekednie kell…” Megkapó ez a lelkes hang az egyébként sok betegséggel küzdő, hatodik évtizedét élő ember szájából. Ugyanakkor aggódik is: félti a forradalmat, a néhány nap alatt kivívott értékeket. S bizony, mint oly gyakran korábban is, jól látta a jövendőt, hiszen sajnálatos módon a november negyedikével kezdődő időszak ismét a sötétséget hozta meg a magyarság számára. Ám az írás vége lírai tartalmakban gazdag.

„…Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfi társát kilőtték, s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult…” S ez az ismeretlen lány lett az író „múzsája” ezekben a napokban, és az ő hatására azonosult azzal, ami 1956 máig ható lényege és üzenete.

Sokak szerint az írók és a művészek különösen sokat tettek a forradalomért. A névsor hosszú. Idetartozik a már említett Illyés mellett Déry Tibor (aki börtönbe is kerül ’56 után), Veres Péter, a színészóriás Darvas Iván (őt is lecsukták Kádárék) vagy éppen az 1956. november 7-én (!) lelőtt ifjú költő, Gérecz Attila, a Fehérvárról indult Keszei István kortársa is. Ebben a névsorban Németh Lászlót kivételes hely illeti meg.

Kovács Imre Attila – Zúdul felénk a Föld

Németh László a budapesti rádióban még a szovjet támadás előtt felolvasta az Emelkedő nemzet című írását, s azóta ez a szókapcsolat a belésűrített remény kelendősége miatt fennmaradt. Emelkedő nemzetről szólnak a kormányfők, az elnökök, a vidéki közbátorság szereplői, hátha a forradalom kihűlt csodáját fel lehetne még szikráztatni. Szegény Németh László, szerény-esetlen alakja odahősiesült a tankcsorda elé, a magyarság vas siratófala elé, és merészet, kicsit toppantott. Ugyan ki hallotta? De a zaklatott napok szép reményére költött sora, az emelkedő nemzet valahogy megragadt az emlékezetben. Azok is mondják, akik nem Németh Lászlóra és nem 1956ra gondolnak, csak elkapja őket saját pátoszuk, s kölcsönszárnyakon röptetik a szót. Vajon hányadán állunk ezzel az emelkedéssel? Azt hiszem, elég talaj menti a létünk, hogy ezt újból és újból szóba hozhassuk.

Kelet-európainak lenni egy kicsit olyan, mintha valaminek az élén egyensúlyozna az ember. Például egy változó szélirányoktól ostromolt keskeny fal tetején vagy egy irdatlan edény körbefutó káváján. A kelet-európai egyed élen járó, sokkal inkább, mint peckesen közlekedő nyugati testvére. Ha láttak már a mélység láthatatlan katedrálisának hegyébe állított kötéltáncost, akiből kecsességet facsar a halálfélelem, és a vaksorsnak illegeti magát, akkor tudják, mire gondolok. A kelet-európai ember ugyanakkor nem produkálja magát, vagy engedi, hogy megbámulják egy kiélezett pillanatban, hanem ott és úgy él, miként a látszat mutatja. Bal kezében tarka napernyő, fején cilinder, jobb karján suhogva pörgő karikák, ül egy monociklin, és ringatózik előre-hátra, lehetőleg ütemre, aztán meghajol, lezuhanyozik, és pihenni tér, mindezt még mindig odafönn, a kötélen.

Mi, magyarok azt hittük, hogy a kötél a homokba karcolt vonal (a padlóra festett csík, egy a látszat kedvéért a földön kiterített spárga stb.), amin elég műijedelemmel végigbalanszírozni. Nem történhet baj, mert legföljebb megbotlunk, de nem zuhanunk meglőtt madárként a felejtés nádasába. „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” – énekelünk, fohászkodunk a kivételes sorsért, a méltányos elbánásért. De nem bűnhődtünk még meg semmit, eljövendő dolgaink előzetes megváltás híján, szenvedéstörténeti szünet nélkül várnak ránk. Hogyan is gondoljuk, hogy a világban feltorlódott bajok visszahőkölnek durcás és sértődött tekintetünktől, hogy a titkos praktikák és egyezkedések láthatatlan hivatalnokai mindent elrendeznek, hogy egyszer úgyis visszatér a Trabant, a főzőkolbász, a szakszervezeti üdülés – de emelt szinten.

Lehet bárkié a hatalom, csak ne a mélység fölé feszítse ki a kötelet. Ígérjen, és varázsoljon el, hogy ne fájjon, hogy ne féljünk. Ma már senki nem finanszírozza a magyar zsibbadást. A nép idegesen kapkod a hirtelen fájni kezdő csípések és horzsolások helyéhez, hallja a berozsdásodott csörlők újraindulását, és érzi, hogy emelkedik a kötél, tárul a mélység, itt még tán le is lehet esni, jaj, Istenem, nem így volt megbeszélve… – Légy szabad – súgja a szél –, bontsd ki a szárnyad, repülj! De sehol egy levegőakrobata, aki erre megtaníthatna. Ellégiesedünk, izzadtan pipiskedünk, megingunk, mulatságosan kapálózunk. Több a tér, kevesebb a levegő, nem is hallatszik, hogy elszorult torokkal suttogjuk, bizonygatjuk, hogy „megbűnhődte már e nép”. Szegények leszünk, vagy nyomorultak is? Könyörögjünk-e mai és leendő gazdagjainkhoz? Milyen köntösök sarkát kell megcsókolnunk?

A magyarok előbb-utóbb kiesnek a kisebbségi létből, és a kelet-európai többségi lét viharos szirtfokára állíttatnak. Most, ha már efelé tartunk, nem kellene egy kicsit összefognunk? Vagy az összekapaszkodás csak zuhantunkban lehetséges, mint az ejtőernyősök csoportgyakorlatában? Elhagytuk a felhőket, a legmagasabb toronyházakat, a faóriásokat. Zúdul felénk a Föld.