A nyolcvanmilliós ország szíve – Közel-keleti kalandok Kappadókiában

A történelem szálai úgy feszültek, lazultak és sodródtak az évszázadok során, hogy a magyar és a török nép évszázadokig együtt élt, így hatott egymásra. Ez különösen igaz a stratégiai pontokon, illetve azok környékén élőkre, így a Fehérvárra vezető hadiutat figyelő Csókakőre, illetve annak várára is. Míg a településvezető a Földközi-tengeri országgal ismerkedett, addig a török gyerekek a magyar nyelv szépségeivel, nehézségeivel és a sok-sok közös kifejezéssel találták szembe magukat.

Fűrész György elszántan támogatja a török–magyar baráti kapcsolatokat. Személyes tapasztalatairól így fogalmazott:

– Most, a kialakult járvány­ügyi helyzet miatt nem lehet és nem is érdemes utazni, de bízunk abban, hogy a megfelelő és szigorú válságkezelés hatására mielőbb újra kinyílik előttünk a világ. Ezek nem csak szavak, én már korábban megtapasztalhattam, hogy Európa délkeleti szegletében valóban egy világ nyílik ki a magyar ember számára. Egy új, teljesen más világ.

Sokan vagyunk sokfélék, ezért nagy vita alakulhat ki a családban, hogy hova is induljon el egy magyar família, hogy mindenkinek jó legyen. Az egyik síelni akar inkább, de ahhoz magas hegyek kellenek, van, aki idegen kultúrákat óhajt megismerni és ahhoz távoli országokat kell felfedezni. Van, aki túrázni szeretne sok-sok látnivalóval, és olyan is akad, aki csak tengerre és kikapcsolódásra vágyik. Nekem három gyerekem van, ezért nekem sem könnyű meghozni egy ilyen döntést, de rájöttem, egy huszárvágással el lehet intézni a dolgot. Nincs más teendője a családfőnek, mint hogy kiadja a parancsot: Irány Törökország!

Felejtsük el a szokásos sztereotípiákat! Óvodás korunk óta tanuljuk, hogy török gyerek megvágta, a magyar meg gyógyítja, és a bundavásárlós, olcsóarany-csempészős időszak beszámolói is idejétmúltak. Már nem riaszthat el senkit a bádogvarosok réme, hiszen az állam folyamatos lakásépítésben van, és a markolókkal megszüntetett ideiglenes lakóhelyek kusza kazla lassan már csak emlék lesz.

A török Riviéra látnivalói és megfizethető árai sokakat vonzanak, ám érdemes tekintetünket az ország közepe felé is vetni, tarisznyánkat meg a vállunkon átvetni, és felfedezni valami olyat, ami sokkal maradandóbb élmény, mint a tengerparti semmittevés.

Természetesen a parti fövenyen eltöltött pillanatok sem elhanyagolhatók, ezért kevés ideálisabb úti cél van, mint Törökország. Elvileg három, a helyiek szerint két tenger mossa az ország partjait. A Földközi- és az Égei-tenger ugyanis számukra egy, vagyis a Fehér-tenger. A másik az északi határon hullámzó Fekete-tenger. Számos utazási iroda ötvözi a tengerpart kényelmét a belső tájak felfedezésének izgalmával olyan módon, hogy egy fejlett kikötővárosba repítenek minket, mondjuk Antalyába, majd másnap buszra szállhatunk, és egyenest nekivághatunk a hegyeknek.

Hatalmas a különbség a tengerparti területek és az ország belseje között, de fontos tudni, hogy nem a harmadik világban járunk, ha oda megyünk. A klimatizált buszok kiváló minőségű, több sávos, széles aszfaltsávokon kapaszkodnak fel az egyre magasabb hegyek szerpentinjein. A buszon mindig két sofőr van, akik váltják egymást és velük utazik a zsúrfiú, a zsúrkocsival, aki később maga is sofőr lesz, ha jól tanul. Nemcsak az utak kiválóak, hanem az egészségügyi ellátás is. Talán a két legérdekesebb dolgot érdemes példaként felhozni.

Az egyik, hogy a sürgősségi ellátás ott az, ami a neve, vagyis kérdés és késlekedés, akár TAJ-kártya nélkül is azonnal ellátnak mindenkit ingyen. A másik, hogy a kórházba kerülő beteg ágyánál nemcsak ott lehet lenni, hanem ott is kell maradni éjjel, és az is ellátást kap, aki őrzi a gyengélkedő rokon álmát.

Nem unalmas az a bő ötszáz kilométer utazás, mely Antalyától Kappadókia szívébe tart. Méterről méterre haladva egyre inkább eltűnik a buja, tengerparti, trópusi növényzet. Az egyre magasabb hegyeket előbb egyre zöldebb és sűrűbb fenyőerdők, majd egyre inkább hó fedi még a tavasz derekán is. A Torosz-hegység vulkanikus képződményei melletti kisebb hegyeken előbb gyérül, majd teljesen eltűnik a növényzet, és kezd a Hold felszínéhez hasonlítani a vidék. Aztán, ahogy azt talán csak az égi kísérőnk esetében láthatjuk ennyire, megjelennek a kráterek. Az egyikbe bepillantva meglátjuk azokat a tufaképződményeket, amelyek talán a leghíresebbek a világon. Ha már a buszablakon át lencsevégre kaphatjuk, akkor is megérte oda menni, hiszen ezek jelzik, Kappadókiában vagyunk. A területet délen a Torosz, északon a Fekete-tenger, keleten az Eufrátesz határolja. A görög mitológia szerint Kréta szigetéről bika képében ide menekült Zeusz a felesége haragja elől, és a nagy ugrás végén, landoláskor felgyűrődött a föld a becsapódó paták alatt. Aki hozzám hasonlóan szereti a történelmet, az ebben az országban könnyedén rátalál, hiszen szembe jön a régi utcákon, a hatalmas várfalak tövében vagy a tenger mosta kikötők hullámtörőinél.

Népszerű és a világon egyedülálló látványosságoknak számítanak a különleges, furcsa alakú „Tündérkémények”, a Göreme-völgy holdbéli vidéke; a Göreme Nemzeti Park igazi hátizsákos kirándulóhely a sziklatemplomokkal, a Szerelem és Galambok völgyével, de kiemelt úti cél az Uchisar sziklaerőd vagy a hatalmas kanyont kivájó Ihlara folyó völgye. Kappadókiában találhatók Kaymakli és Derinkuyu föld alatti városai, melyek az első keresztények búvóhelyei voltak. Ezekben a városokban a lakásokat alagútrendszerek erdeje köti össze, és mindez kivájva a hegy gyomrából. És mindeközben úgy lehet szedni a kerti gyümölcsfákról a narancsot, mint otthon az almát. Elsősorban turistalátványosságnak számítanak a régi városok lakásai, de néhányat szállodaként is üzemeltetnek, illetve egyiket-másikat akár meg is lehet vásárolni. Bármelyik szállodában a plafonokon színes nyilak vannak, ez nem menekülési útvonal, hanem jelzi az irányt az imádkozóknak, merre is van Mekka.

De lehetne sorolni a végtelenségig, hiszen kalózhajók sora a tengeren, hófehér márvány a bányákban, 95 százalékos mészkőtartalommal, a ma is működő karavánutak és szerájok, táncoló dervisek és megannyi látnivaló. Hatalmas tavakat is láthatunk, az egyik a Balaton hatszorosa, a másik, a Van tó, 450 méter mély.

Közben bárhova mentünk, mindenhol nagyon kedvesen fogadtak minket, különösen, mikor szóba került, hogy magyarok vagyunk. Azonnal elővette valamennyi török a meglevő magyar szókincsét, mely nem annyira az ábécé­sorrend miatt, mint inkább a legnagyobbnak kijáró tisztelet okán mindig Attila, a hun nevével kezdődött. A törökök pontosan tudják, hogy kikkel vagyunk rokonok és kikkel nem, miközben itthon még mindig vita tárgya egyes berkekben.

A török barátainkat viszont arra biztattuk akkor is és a Török Kulturális Intézeten keresztül azóta is, hogy ha újra emelkednek a határokon a sorompók, és ha velük párhuzamosan újra nyílik a világ, akkor jöjjenek el Magyarországra, ahol remélhetőleg számunkra nyílik egy új, teljesen más világ.