Minden egyes dallamtöredékben világok nyílnak meg Szarka Andrea számára

Mi volt az első, zenéhez köthető meghatározó élménye? 

– Erre könnyű válaszolnom, mert Lacival, a bátyámmal az orgonapadon nőttünk fel. Apukánk a civil foglalkozása mellett kántorként tevékenykedett, és a miséken mindig ott ültünk vele. Csoda élmény volt ez számunkra. Mivel testközelből láttuk, hogy milyen az, amikor megszólal a hangszer, láttuk a kottát, és hogy mit tesz az apukánk az orgonával, azzal a csodálatos hangszerrel, elég hamar – még az előtt, hogy megtanultunk volna írni és olvasni – tudtunk kottát, partitúrát olvasni. Így aztán, amikor iskolába kerültünk, első osztályosok lettünk – akkor még sokkal komolyabb, szigorúbb ének-zene oktatás volt –, mi csodálkoztunk azon, hogy mások ezt úgy tanulják, hogy tanulnivalóként is szerepel például a kottaolvasás. Annyira természetes volt számunkra a zene, hogy azt hittük, ez mindenkivel így van, hogy a kottát mindenki ismeri. Otthon is sokat muzsikáltak együtt a szüleink: olyankor apukám zongorázott, és mindkettőjüknek csodálatos hangja volt. 

Zenei munkásságát a Primavera Kórus tagjaként – zongorakísérő kategóriában – Kóta díjjal is elismerte idén a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége. Mióta kórustag? 

– 1988-ban szegődtem el a kórushoz. Akkoriban a Jáky József Műszaki Szakközépiskolában tanítottam matematikát és fizikát. Volt két kedves kolléganőm, aki énekelt a Primavera Kórusban. Az adventi időszakban sokszor megénekeltettem a diákokat, és mivel az iskolában nem volt ének-zene oktatás, ezért ez különlegesnek számított. Meghallották ezt, és rájöttek, hogy lehet, hogy tudok énekelni, így aztán elhívtak a kórusba. Eleinte nagyon izgultam, hogy elég vagyok-e ide, de aztán kiderült, hogy igen, és ez nagyon jólesett. Aztán az éneklés mellett jöttek a zongorás feladatok is, városszerte felfedeztek a karnagyok. Az igazi nagy történet 1994-ben kezdődött, akkor kerültem a Teleki Blanka Gimnáziumba Auth Ágnessel, aki nagyszerű énektanár és karnagy. Életre szóló barátság és egy olyan szoros szakmai kapcsolat alakult ki köztünk, ami óriási ajándék számomra. Csodálatos ajándék, hogy mellette dolgozhattam zongora- és orgonakísérőként. 

Ha jól tudom, nemcsak közvetíti a kultúrát, hanem a kultúrkincsek megmentésére is időt, energiát szentel. 

– Nagyon sok arra érdemes, remek zenemű van, amit még nem adtak ki. A Primavera Kórus szoros barátságba és szakmai kapcsolatba került Daróci Bárdos Tamás zeneszerzővel és karmesterrel, aki a kilencvenes években – három egymást követő évben – három oratorikus művet írt Székesfehérvárnak, konkrétan a Primavera Kórusnak. Az Alba Regia Szimfonikus Zenekarral együttműködve szólaltattuk meg ezeket a darabokat. A művek sorrendben: egy tedeum, egy mise és egy requiem. Ezeket még nem adták ki a kottakiadók, viszont annyira szépek ezek a művek, és annyira érdemesek arra, hogy mindenütt a világon megismerjék, hogy én vettem egy nagy levegőt, és úgy gondoltam, hogy szülessenek meg hivatalos, kiadott formában is. A trilógia első darabja – ami időrendben a harmadik – már el is készült, most az a harci feladat, hogy eljusson a forgalmazókhoz, és rajtuk keresztül a művészekhez, előadókhoz. 

Nagy kihívás volt a kéziratok és a hangzó anyagok alapján megírni a kottát? 

– Bele kellett bújni a különféle zenekari partitúrák minden egyes részletébe. Minden hangszernek más jellegzetes technikája és bejegyzései vannak, amik megmutatják, hogy milyen módon szólaljon meg a hangszer. A munkafolyamat során olyan hangszerek esetén is meg kellett tanulnom, hogy milyen jeleket használnak, amiken magam nem játszom. Izgalmas kihívás ez számomra. 

Beszélgetésünk apropóját a zenei díj elnyerése adta, így muszáj vagyok megkérdezni: mit jelent ön számára a zene, az énekszó? 

– Világok nyílnak meg előttem minden egyes dallamtöredékben. A zene révén mindig megtaláltam a magam világait, és ez most is így van. Még a szememet sem kell kinyitnom – elég csak a fülemet – ahhoz, hogy enyém legyen minden kincs, amit csak emberként el lehet képzelni. Ezt jelenti számomra a zene.