Pallos István: az ember, akinek több évtizedes életpályája maga a történelem

Pallos István a Győr megyei Tápszentmiklóson született, és egy Tolna megyei mezőgazdasági középiskolában érettségizett 1951-ben. Szakmai pályafutását abban az évben kezdte a Téti Mezőgazdasági Gépállomáson mezőgazdászként. Innen vonult be katonának, a légierőnél közepes bombázógépre képezték ki.

Leszerelése után, 1954-ben a Sinatelepi Állami Gazdaság brigádvezetője, majd üzem­egység-vezetője lett. Munka mellett a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát, 1958-tól az Előszállási Állami Gazdaságot vezette, 1961-től a Móri Állami Gazdaság igazgatója lett, itt húsz évet töltött el. Felkérésre vállalta el 1979-ben a Fejér Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat igazgatói tisztét. A rendszerváltás után maga kérte a nyugdíjazását 1990-ben. Önkéntes segítőként több feladatkörben dolgozott, a Magyar Honvédség Hadkiegészítő Parancsnokságán, a Magyar Veterán Repülők Egyesületében, a Honvédség és Társadalom Baráti Körben is tevékenykedett. Kilencvenes évei elején sem lazított, most írja a Móri Állami Gazdaság történetét. Túl van a kilencedik X-en, sokat látott a múlt század szebb és csúnyább napjaiból egyaránt. Oly korban volt gyermek e földön, amikor bizonyos szempontból, bizonyos köröknek ölni érdem volt. Az ifjúvá növekedő István átélte a II. világháború borzalmait, de túlélte, és ez a lényeg!

A korábbi évezredben, az előző évszázadban, a viharos és a békeidőben élte napjait a cseperedő srác. Mint elmondta, sokaknak furcsa lett volna ez az idő, a világtól elzárva a kicsiny Győr megyei településen. Ám ő sem gyerekként, sem ifjúként nem érezte rosszul magát ott. Sőt, élvezte annak a kornak a pillanatait. Fegyelmet és rendet tanult a szüleitől, amit nem volt könnyű átadni neki, erre rászoktatni. Hatan voltak testvérek, a szülőknek igencsak meg kellett osztani a figyelmüket közöttük. A háború? Tizenhat éves volt 1945-ben, de tizenkét évesen már leventeként szolgált, ami akkor kötelező volt. Leventeként a gyerekeket is bevetésre készen képezték ki! Korán megérintette hát a háború szele, jöttek az amerikai, az orosz repülők, de ekkor még nem érezte a vészt, sőt bámulta a repülőrajok lenyűgöző látványát.

– Közeledett a front, már a kertek alatt voltak az oroszok, és ekkor kaptam apámtól életemben először egy hatalmas pofont. Miért? Mert megkaptam a papírt, hogy leventeként vonuljak be Nagyatádra, és aki nem teljesíti a parancsot – így szólt az írás –, azt helyben fel kell koncolni. Anyámmal összepakoltuk a cuccomat, pogácsát sütött az útra. Apám hazajött, látta a szomorú hangulatot, kérdezte, mi van? Mondtuk neki, hogy be kell vonulnom. Apám rám mordult, nem mégy te sehova! Mire én: „Jaj, ne, itt van a parancs, ha nem megyek, felkoncolnak.” Zutty, repült a pofon: „Itt maradsz, és kész! Az oroszok a szomszédban vannak, nehogy azt hidd, hogy a karszalagosok kijönnek ide érted.” Nem a városban laktunk, hanem a pusztán, ahol a szeszgyár is volt, édesapám ott dolgozott. Tényleg nem jöttek ki, így megúsztam hát ezt. Sajnos a többi srácot, akik a városban laktak, azokat elvitték. Alighanem kétszer köszönhettem édesapámnak az életet… Mert igaz, ami igaz, a háborúban elsősorban az tudott életben maradni, akinek – amellett, hogy vigyázott magára –, nagy szerencséje is volt. Hogy akartam-e katona lenni fiatalként vagy sem? Egyszer igen, amikor repülőket toboroztak. Elkapott a repülés izgalma, romantikája, de az élet más utakra terelt.

Cudar világ jött 1945. május 9-e után. Romokban állt az ország, a semmiből kellett mindent felépíteni. Mihez tudott kezdeni ekkor a már nagyobbacska legény, István? Megfogta, vagy taszította az oroszok jelenléte, az egyenlőség, testvériség, a kommunizmus ideológiája? Mint hallhattuk tőle, akkortájt mindenki ásót fogott, hiszen temetni kellett nagyon sok elesett katonát, sírba vagy tömegsírba. Nem voltak munkahelyek, a szeszgyárat bezárták az oroszok, mert 150 hektoliter tiszta szesz volt ott, hamar rátették a kezüket a „folyékony aranyra”. Amúgy a „felszabadító katonák” náluk nem bántottak senkit. Sőt, a család földet kapott az államtól, hét holdat, amit aztán később elvettek tőlük. Édesanyja küldte, hogy menjen tanulni. Hívták az érettségizett fiatalokat, jelentkezett, felvették. Kollégista volt, izgalmas időszak, megannyi új ismerettel, ismeretséggel. Szerencséjük volt a tanárokkal, kiváló szakemberek oktatták őket, olyanok, akiket Budapestről vagy máshonnan korábban elküldtek… Ám remek pedagógusok voltak, akiktől sokat lehetett tanulni. Ami az akkor hirdetett egyenlőség, testvériség ígéretét illeti, az ma is elérhetetlennek tűnik a számára… Az agrárgazdaság a realitások mezeje, a hamis illúziók, az életidegen ideológiák hamar lelepleződtek. Ha kezdetben voltak is reményeik, hamar kijózanodtak, és a szakmaiság, a szabadság kis köreiben kerestek és találtak pozitív energiákat.

És Pallos István életének malmai egyre csak őröltek. Szó szerint… Hiszen a malomhoz kötődött élete, tevékenysége. Nem tudni, ő talált rá a malomiparra, vagy az találta meg őt?

– A mezőgazdaságban dolgoztam, TSZ-elnököket látogattam, végeztem a dolgomat. Emberekkel foglalkoztam, 1956 eseményeiről tudtam, de ezek Sinatelepen értek engem, ahol valójában nyugalom volt, így nem perzselt meg különösebben bennünket a forradalom lángja. Hallottuk, hogy milyen világ van Budapesten és másutt, de minket ott elsősorban a helyben elvégzendő munka izgatott.

Sinatelepről – a pártbizottság kérésére – igazgatónak átvitték Előszállásra. Innen került később Mórra, ahol az állami gazdaság igazgatója lett. Büszkén mondja, sok nagyszerű tettet hajtottak végre, 900 hektár szőlőt telepítettek, és már akkor sok gépi munkát végeztek a szőlőben, és nem kevés, 120 ezer hektoliter bort termeltek. Szép, szívének igen kedves időszak volt ez. Aztán Székesfehérvárra került. A járási pártbizottságon közölték, hogy a megyeszékhelyre megy, mert nagyon rosszul működik Fehérváron a Gabonaipari Vállalat, ott kell rendet tennie. Nehéz szívvel hagyta ott Mórt, de jött, látott, dolgoztak, és létrehozták a Cerbona vállalatot, amely a legsikeresebb cége lett a hazai gabonaiparnak.

Az évek meg csak teltek, Pallos István nyugdíjas lett. Ráérő idejében azon dolgozott, hogy a honvédség és a civilek világát segítse közelebb hozni a Honvédség és Társadalom Baráti Kör tagjaként. Hiszen volt katona, igaz, köszöni a szerencséjének, csak békében. Repülőként 620 felszállással büszkélkedhet, vitték is volna a Szovjetunióba tanulni. Nem idegen hát neki a katonák világa, a civileké meg pláne nem. Nyugdíjasként szívesen tette, amivel megbízták. Kilencvenes évei elején sem lazít, most írja a Móri Állami Gazdaság történetét. Túl a kilencedik X-en, sokat látott a világ szebb és csúnyább napjaiból egyaránt.

De azt gondolja: a legfontosabb az, hogy megkeressék, felkutassák és egyúttal megszólítsák a fiatalokat, mert csak velük lehet biztosítani a jövőt.