Wilhelm Ottó: Mindig többet és jobbat szeretnék tenni

A Fejér Megyei Hírlapban 22 ismeretterjesztő cikke jelent meg. Három könyvet írt, 3 történelmi táblát helyezett el a Romkertnél. A Magyarok Világszövetsége Fejér megyei szervezete alelnökeként megszervezte a Szent István Emlékestet, illetve az egyhetes Honszeretet Nyári Egyetemet.

Ha azt mondom, hogy 1977, mi jut az eszébe erről az évről?

– Az, hogy abban az évben jöttem Székesfehérvárra, ami sorsfordító esemény volt a számomra. Korábban Dombóváron a kórházban dolgoztam, Fehérváron a gyermekkörzet rendelőjét vettem át, azóta gyógyítok ott. Idejövetelem ugrás volt az ismeretlenbe, igaz, a feleségem nővére itt élt, korábban néha meglátogattuk, és édesapám is szépen beszélt történelmi fővárosunkról, a királyok városáról. Ez meghatározta napjaimat az ideérkezéskor és később is.

Miért pont gyermekorvos lett?– A feleségem hatására. Akkoriban a férfiak számára a nőgyógyászat volt a menő, egy napig

gyakoroltam is, de nem tetszett, amit láttam, így átkértem magam a gyerekosztályra. Nem bántam meg, mert így az újszülöttkortól a 19 éves korig kísérhetem végig az emberré válás folyamatát.

Sokszor találkozhatott súlyos esetekkel, vezette a fejlődési rendellenességgel élők gondozását. Ez nagy szakmai kihívás volt?

– Amikor még kórházban dolgoztam, vonzódtam azokhoz a gyerekekhez, akiknek fejlődési rendellenességeik voltak, akár a külsőjükben, akár a bensőjükben. Nyitott szemmel fordultam feléjük, olyan szakmai kihívást jelentettek, ami meghatározta későbbi tevékenységemet, megszereztem a humángenetikus képesítést is. Nem racionális döntés, hanem belső indíttatás volt az ok, amiért belevágtam a Jóisten, a természet vagy a körülmények által sújtott gyermekek gondozásába.

Mennyiben volt másabb saját gyerekeit vagy később unokáit gyógyítani?

– Feszültséget éreztem ilyenkor. Voltak fájdalmas pillanatok, amikor gorombának kellett lennem, mert a helyzet azt kívánta, mint például az injekciók beadásakor. Kicsit szigorúan, vagyis inkább következetesen neveltem őket, e téren Mártával közös tevékenységünk helyességét igazolja, hogy az egyik fiam gyerekorvos, a másik pedig ügyvéd lett. A főérdem persze az anyjuké.

A gyógyítás mellett a közéletet is próbálta gyógyítani…

– Mindig közösségben gondolkoztam. Az élet nem csupán receptek felírásából áll, elsősorban olyan magyar ember vagyok, aki orvos. A magyarságom megnyilvánulási formája volt az a három történelmi tábla, ami a Romkertnél volt látható, ezekből már csak kettő van meg. Az elsőt a saját költségemen csináltattam, a másik kettőt a megyei MVSZ alelnökeként szerveztem és helyeztük el.

Az És a te lelked… című könyvét iránytűnek szánta. És az Ön lelkének az iránytűje merre mutat?

– Az én lelkem háborog, mert sosem vagyok megelégedve magammal, mindig többet és jobbat szeretnék tenni. Rá kellett jönnöm arra is, hogy a társadalomban az én személyemnek nincs túl nagy jelentősége, ezért magát az életet kell szolgálnom.

Egy gyerek sírfeliratában olvastam: „A lélek él, találkozunk!” Lehet ennek az idézetnek valóságalapja, vagy ez „csak” költészet?

– Ezt reálisnak, valósnak nem ítélhetem meg, de hiszek benne! Azt gondolom, a lélek átmenetileg szövődik a testbe, és a test elmúlása után visszakerül oda, ahonnan jött.

Másik könyve A szeretet gyakorlata. A szeretet és a harag hogy viszonyul egymáshoz?

– Az egyének és a közösségek nagy része harmonikus emberi életre törekszik, és nem a másik letiprására. A tett elsősorban személyiségfüggő, és kinek-kinek a szocializáció­ja, intelligenciája határozza meg. Ezért fontos az intelligencia, a harmónia és lelki emelkedettség. A szeretet gyakorlata az emberi kapcsolatok legfontosabbika, a lélek legfontosabb tápláléka a szeretet, a másik tisztelete.