Egy vagy köztük

Márton vonattal akar utazni, és vár. A peronon. Nem vár hiába, halad felé a vonat. Az egyik leghosszabb vonat, amely valaha létezett, sajátos rend szerint összekötve, ám kiderül, hogy az egyik első osztályú vagon úgy érzi, hogy hátrányt szenved a többiekhez képest, mert ő több a többi első osztályúnál, ezért beindul. Egy másik vagon, egy másodosztályú szeretne első osztályú lenni, ő emiatt kezd előzésbe. Van a sor végén egy dohányzókocsi, amely ugyan már régen nem füstölög, de mégis úgy érzi, hogy lenézik őt. Hogy bizonyítsa, többet ér, ő is felpörög, és megelőz pár vagont. A rendbontók összeszorítják ütközőiket, csikorgatják a nemrég még kalapács alatt zengő kerekeiket, és egy váltó után, ahol az egy sínpár helyett kettő fut, előzésbe kezdenek. Letépik magukról a levegő- és az áramcsatlakozókat, és előrevágnak.

Minderről mit sem tudva áll Márton a peronon, s csendes mosollyal nyugtázza, ahogy megérkezik a vonat. Hiába küzdöttek a vagonok és repült a szikra, szisszent a magasnyomású levegő, hiába sápadtak el a váratlan verseny láttán a fekete bazaltkockák, mert mindettől függetlenül mindannyian egy szerelvény részeiként érkeztek a pályaudvarra, megállva Márton lába előtt.

Ez a mese akár még tanulságos is lehet, ugyanis ha valaki fél nyolc és fél kilenc között el akar jutni Fehérvárra a 81-es főúton, akkor felesleges előznie, mert ugyanúgy ugyanannak a hosszú szerelvénynek a vagonjai vagyunk, emiatt ugyanakkor érünk be a székesfővárosba, maximum négy vagy öt hellyel hátrébb, ami úgy 40-50 méter előnyt jelent. Legyünk inkább türelmesek, mint a vonatra várakozó Márton!