Meglett férfikort ért meg a Mi–8-as szállítóhelikopter – Pákozdi pilóta mesélt a típusról

Ötvenkét év szolgálat után vonta ki a Mi–8-as szállítóhelikoptert hadrendjéből a Magyar Honvédség, hiszen az első Mi–8-asok még 1969-ben álltak szolgálatba Magyarországon. Az elmúlt évtizedek során több mint hatvan ilyen gép repült légierőnk kötelékében. Az utolsó három nagyjavított Mi–8-ast 2014-ben szereztük be, üzem­idejük nyolc naptári évre, vagy kétezer repült órára szólt.

De maradtak még szovjet-orosz típusok nálunk, hiszen a Mi–17-esekre és a Mi–24-es harci helikopterekre még számíthatunk, de a tervek szerint azokat is leváltják az Airbustól vásárolt H145M és H225M helikopterek.

A prototípust egy 2700 lóerős gázturbinával szerelték fel, 1961-ben emelkedett először a levegőbe. A második típus már két hajtóműves változatban készült, majd áttértek az ötlapátos forgószárny kialakításra, és a sorozatgyártás is így kezdődött meg 1967-ben.

Mikor találkozott a Mi–8-as típussal?

– Elég korán, hiszen azon tanultam. A sportrepülést 1985-ben, katonai kollégista koromban kezdtem el, aztán a Szovjetunióba, Kirgizisztánba kerültem, ott képeztek ki 1986 és 1989 között. Kilencven órát repültem a főiskolán a Mi–8-assal, aztán végül Mi–24-es harci helikopter pilótájaként végeztem. A harci helikopteren 1995-ig repültem Szentkirályszabadján, azután képeztek át merev szárnyúra, An–26-osra, az Ancsán lettem arany koszorús, azaz első osztályú oktató-berepülő hajózó. A Mi–8-ast kiképzésre is használták a Szovjetunióban és Magyarországon, nekem ez volt az alaptípusom, bár csak egy évet töltöttem el a fedélzetén.

Mennyiben más irányítani, mint a harci helikoptert?

– Nekem sok szempontból jobban tetszett, mint a Mi–24-es, mert komfortosabban alakították ki a pilótafülkét. A harci helikopteren a pilóta és a lövész egymás előtt, illetve mögött ül, azaz nem voltunk kimondottan szemkontaktusban, azonban a Mi–8-as panorámás fülkéjében hárman szinte együtt ültünk: a gépparancsnok, a fedélzeti mérnök és a másodpilóta. Sokoldalú, nagyon sokra használható helikoptertől búcsúzunk.

Nálunk is sok repült belőle. Milyen feladataira emlékszik vissza legszívesebben?

– Magyarországon is nagy számban rendszeresítették, rendkívül sok fontos feladatban vett részt. A 20. század egyik legnagyobb tiszai árvize 1970 áprilisában kezdődött, május közepén már mindenfelé megfeszített munka folyt a gátakon, s bevetették az akkor még nagyon fiatal Mi–8-as helikoptereket is. Embereket, sőt állatokat mentettek a házak tetejéről. Emlékszem a legutóbbi nagy tiszai árvízre, akkor én még aktív pilótaként szolgáltam a merev szárnyún, mi is raktuk a gátakon a homokzsákokat, közben pedig a fejünk felett dolgoztak a helikopterek.

Marad még szovjet-orosz haditechnikai a légierőnél?

– Igen, az utódja, hiszen a Magyar Honvédségnél repül még a Mi–17-es változat, amely egyszerűen szólva a Mi–8-as „karosszériájára építve” egy erősebb szerkezet lett, hiszen olyan hajtóművet kapott, mint amivel a Mi–24-es harci helikopter repül. Ennek köszönhetően jóval nagyobb terhet bír el és magasabbra képes emelkedni. De reaktiváltak hat darab Mi–24-es, nagyjavított harci helikoptert is.

Sok háborús helyszínt megjárt a Mi–8-as, az egyik ilyen Afganisztán volt. Ott találkozott vele?

– Igen, sőt, több száz példány repül ott még ma is. Érdekes módon az amerikaiak vásárolták meg ezt a típust az afgán kormányhadsereg részére.

Akadt gondja a Mi–8-assal a repülései során?

– Szerencsére nem, csak a Mi–24-essel történt egy ütközésem a levegőben, de abból sem lett nagyobb tragédia.

Fáj a nosztalgia?

– Kissé igen, ilyenkor fáj a lelke azoknak, akik a korábbi korszak pilótái voltak. De tudomásul kell venni, hogy haderőfejlesztés zajlik. Változik a világ, ma már nem úgy van, mint a mi időnkben, az analóg műszereket felváltotta a digi­talizáció, mindent számítógép irányít a fedélzeten. Egy ideig a nyugati és a keleti technika még együtt szolgál, de rövidesen ennek is vége lesz.